„Csak egy elhízott szobalány” – gúnyolódtak. A gazdag cowboy egyenesen feléje sétált.

1. RÉSZ
Catalina Ríos a reggelizőtálcát a Hotel del Águila padlójához csapta, és a törött tányérok között azzal vádolta San Jerónimo del Mezquite legbefolyásosabb emberét, hogy ellopta a város vizét.

– Tudom, hány litert terelnek el, mikor nyitják ki a kaput, és ki hamisítja a nyilvántartásokat.

Az ebédlőben egy pillanatra csend honolt. Aztán kitört a nevetés. Don Severo Alcázar, a Vízügyi Tanács elnöke, letörölt egy csepp kávét a csizmájáról, és megvetően nézett Catalina izmos testére, foltozott kötényére és repedezett kezeire.

– Valaki vigye már ki innen ezt a kövér lányt, mielőtt még a törvényekről is véleményt kezd nyilvánítani.

A fia, Renato ragaszkodott hozzá, hogy hálásnak kellene lennie, hogy hagyják dolgozni. Catalina érezte, hogy szégyen járja át a nyakát, de nem sírt. Már akkor sírt, amikor látta, hogy az Ordóñez gyerekek elbúcsúznak a kutyájuktól, mert nem engedhetik meg maguknak az ennivalóját. Azon a reggelen eldöntötte, hogy a hallgatás többe kerül neki, mint az állása.

Catalina 34 éves volt, és 15 éve dolgozott abban a chihuahuai szállodában. Ismert minden csövet, minden csapot és a vécé minden nyikorgását. Azt is tudta, hogyan válik egy nő láthatatlanná, amikor felszolgál, és hogyan nem illik bele abba a formába, amit mások szépnek neveznek. A vendégek úgy beszéltek előtte, mintha egy bútordarab lenne. Ezért hallott olyan neveket, számokat és megállapodásokat, amelyeket egyetlen úriember sem ismételt volna meg valakinek, akit fontosnak tartott.

Két éven át hét jegyzetfüzetbe jegyezte fel a 48 óránként, mindig 4:38 és 4:52 között bekövetkező vérnyomáseséseket. Mindeközben a nyugati földek kiszáradtak. Az Ordóñez család elvesztette a kukoricáját, eladta az állatait, és elhagyta a házat, ahol gyermekeik születtek. Nicolás Ordóñez abban a hitben távozott, hogy apaként kudarcot vallott. Catalina tudta, hogy valaki ellopott valami rosszabbat, mint a termése: a méltóságát.

Épp leszedni készült az asztalt, amikor egy szék súrolta a padlót. Mateo Villarreal, a Rancho El Encino tulajdonosa, átsétált az étkezőn. Egy 41 éves cowboy volt, gazdag anélkül, hogy hencegne, és híres arról, hogy megtartotta a szavát, még ha pénzébe is került. Több család is hónapok óta próbálta rávenni a lányait, hogy hozzá jöjjenek; Mateo elment mellettük, levette a kalapját, és Catalina elé állt.

– Azt mondtad, vannak feljegyzéseid. Látni akarom őket.

Gúnyt keresett a szemében, de nem talált. A takarítószekrényhez vezette, ahol a jegyzetfüzeteit és egy kézzel rajzolt térképet tartotta. Mateo majdnem egy órán át olvasott. Nem javította ki a szókincsét, és nem magyarázta el azt, amit már tudott.

Catalina megmutatta neki, hogyan hasonlítja össze a ciszterna adatait a városi ütemtervvel, a csapadékmennyiséggel és a fogyasztással. Minden lehetséges hibának megvolt a saját oszlopa. Mateo megértette, hogy ez nem a neheztelésből fakadó gyanú, hanem egy sokkal szigorúbb rendszer, mint a hivatalos jelentések. Don Severo soha nem gondolta volna, hogy azok a kezek, akik képesek lepedőket mosni, ilyen bizonyítékokat is képesek felmutatni.

„A terelés nyolc ingatlanból érkezhet” – mondta Catalina. „El Encino az egyik.”

– Akkor kezdjük a tanyámmal. Ha valaki a nevemben lop, inkább elveszítem a földemet, mint hogy hazugsággal megtartsam.

Másnap 5 órakor átvizsgálták a csöveket. Mateo emlékezett rá, hogy Efraín Cota, a korábbi művezetője eltűnt, miután ellenőrizte a nyugati öntözőárkot. Napokkal később egy okiratból kiderült, hogy a zsilip helyén álló földterület az Aguas del Norte nevű, alkalmazottak nélküli céghez tartozik, amelynek jogi képviselője Don Severo. A hozzáférés módosítását Mateo fia, Renato Alcázar írta alá.

Catalina azonnal az Igazgatótanács elé akart menni, de Mateo rámutatott, hogy Don Severo öt szavazatból hármat birtokol. Ha fizikai bizonyíték nélkül figyelmeztetik, az intézmény és a könyvelés eltűnik. Ezért terveztek diszkréten belépni. Catalina egyetlen fizetését kockáztatta; őt, az anyjától örökölt ranchot és a húsz év alatt felépített hírnevet. Egyikük sem javasolta, hogy meghátráljon.

Kedden lovagoltak a helyszínre. Egy elhagyatott viskó alatt két titkos csatornát és egy 4:41-re beállított óraszerkezetet találtak. Catalina lemásolta a méréseket, megrajzolta a szelepeket, és egy laza alkatrészt elrakott a táskájába. Végre előkerültek a jegyzetfüzetei is.

Visszafelé menet egy bevásárlókocsit láttak közeledni. Renato vezetett felfegyverkezve, és egyenesen Catalina táskájára meredt. Mateo maradni akart, de a lány átadta neki a jegyzetek másolatait.

– Menj meg a domb körül, és vidd el őket az ügyvédhez. 15 évet töltöttem azzal, hogy túléljek olyan férfiakat, akik hülyének néznek.

Mateo elindult a mesquite fák között. Catalina átállította kancáját az ösvényen. Renato megállt, lassan leszállt a lováról, és elővette a revolverét.

– Most pedig el fogod mondani, mit rejtegetsz abban a táskában.

Szembeszállnál azzal a családdal? Mesélj róla, oszd meg ezt a történetet, és a 2. részt kommentben találod.

2. RÉSZ
Catherine látható helyen tartotta a kezét, pedig a szíve a bordái között vert.

– Vannak méreteim a Vízügyi Hivatal számára. Az apád kérte őket.

Renato elmosolyodott anélkül, hogy leengedte volna a fegyverét.

– Az apám soha nem kért volna segítséget egy szobalánytól.

– Pontosan ez a megvetés tesz engem hasznossá. Előttem beszélsz, táviratokat hagysz az asztalokon, és elfelejted, hogy tudok olvasni.