1. RÉSZ
A fiú felemelte az arcát a kandalló mellé, és Jacinto Robles érezte, hogy meghűl benne a vér: azok a szemek, az az állkapocs és még a rézvörös haja is ugyanolyan volt, mint az övé.

Addig a pillanatig újra és újra azt mondták, hogy minden a véletlen műve.

Jacinto egy faházban élt a Sierra Madre Occidentalban, néhány napi járásra El Saltótól, Durangótól. Jobban szerette a hegyeket, mert ott a fenyők nem kérdezősködnek a múltról, a hó pedig nem ítélkezik a bűnök felett. Három téllel ezelőtt egy medve eltörte a bal vállát, és minden nap nehezebb volt: favágás, vízhordás, csapdák ellenőrzése és babfőzés, miközben mexikói farkasok ólálkodtak odakint.

Ezért tett ki egy hirdetményt a falu boltjában: szállást, élelmet és 50 pesót annak, aki szakácsként dolgozik az olvadásig.

Egy tönkrement bányászra számítottam. Ehelyett Don Lauro jelent meg egy szekeret vezetve, amelyet két öreg öszvér húzott. Mellette egy sovány nő ült, túlméretezett kabátot viselve. Kiszállt, elővett egy hátizsákot, egy köteg takarót és egy körülbelül hároméves kisgyereket.

– Elhoztam neked a szakácsodat – jelentette be Don Lauro.

– Nem béreltem fel családot – felelte Jacinto.

– Én csak vezetem a szekeret.

Elena Falcón Jacinto tekintetébe nézett. Ajkai kicserepesedtek a hidegtől, méltóságát pedig kiélezte az éhség.

–Tudok főzni, foltozni, fát vágni és a kályhát égetni. Nem iszom, és nem félek a munkától.

– A hó itt beborítja az ablakokat. Egy gyerek nem éli túl.

– Tomás a tányéromról eszik. Ha túl sokat eszünk, vonják le a fizetésemből.

– A város kétnapi gyaloglásra van.

– Akkor jobb, ha a munkám elég jónak tűnik számára.

Jacinto felismerte benne a csapdába esett állatok arckifejezését: félelmet, ami egy végső fenyegetés mögött rejtőzött. Nem tudott szabadulni tőlük.

Azon az estén felismerhetetlennek találta a faházat. A padló tiszta volt, a tűzhely ropogott, az asztalon pedig bab szárított chilivel, vastag tortillalap és sózott, pirított marhahús hagymával várta. Évek óta nem evett ilyen finom ételt.

Tomás mozdulatlanul feküdt egy szalmazsákon, és a lángokat bámulta. Nem kért játékokat, és nem is hisztizett. Amikor Jacinto bejött, Elena foltozott szoknyája mögé bújt.

A hetek csendes rutinba rendeződtek. Hajnal előtt Elena már a zabkását készítette. Míg Jacinto a csapdáit őrizte, Elena ruhákat most, kenyeret sütött és nyílásokat javított. Tomás tűzifadarabokból kis házakat épített.

Jacinto azonban nyugtalanító részleteket kezdett észrevenni. Amikor a kisfiú ideges lett, ajkába harapott, és bal hüvelykujját az ujjperceihez dörzsölte. Jacintónak gyerekkora óta ez volt a szokása. Ugyanaz a makacs kabátnyalás és nehéz, szürke, kissé lefelé szögletes szemek is voltak.

Egy viharban Tomás véletlenül eltört egy kanalat. A hangos zaj megrémítette. Karjába temette a fejét, felkészülve egy ütésre.

– Nem foglak megütni! – kiáltott fel Jacinto.

Elena azonnal megvédte.

– Ne kiabálj vele többé!

Jacinto kiment a szélviharba, és két hátizsákos öszvérével menedéket keresett. Ott ivott egy korty rumot, miközben egy eltemetett emlék kezdte felemészteni.

Három és fél évvel korábban történt, Creel közelében, Chihuahuában. Egy hóvihar arra kényszerítette, hogy belépjen egy elhagyatott előőrsbe. A sötétben egy félholt nőt talált. Hogy mindkettőjüket meg ne fagyassza, bebugyolálta a prémjébe, és megosztotta vele az aguardientét.

A félelem, a hideg és a kétségbeesés arra késztette őket, hogy egymásba kapaszkodjanak azon az éjszakán. Jacinto soha nem látta az arcát. Hajnalban segítséget keresett, pénzt hagyva a nő mellett. Mire egy szekérrel visszatért, a nő eltűnt.

Három nap múlva elült a vihar Durango felett. Tomásnak sikerült egy szálkát találnia, Jacinto pedig óvatosan eltávolította. Mivel ilyen közel volt, már nem áltathatta magát. Orrnyerge, szája formája, sőt még az a komolyság is, ahogyan a fájdalmat tűrte, az övé volt.

Elena is megértette. Elsápadt, és elejtette a kezében tartott rongyot.

„Tomas, feküdj le!” – parancsolta.

Amikor a gyerek a takaró alatt volt, Jacinto odalépett hozzá.

– Három téllel ezelőtt egy elhagyatott előőrsben voltál Creel közelében?

Elena hátrált, amíg a falnak nem ütközött. A szemébe nézett, az állába, a széles vállába. Aztán eltakarta a száját, hogy elfojtson egy sikolyt.

– Az nem lehet… Te voltál az a férfi azon az estén.

Ha Elena helyében lennél, elfutnál, vagy szembenéznél az igazsággal? Kommentelj, oszd meg, és a 2. részt is megtalálod a hozzászólásokban.

2. RÉSZ
– Tomás az enyém – jelentette ki Elena, Jacinto és az ágy közé helyezkedve –. Minden jogodat feladtad, amikor egyedül hagytál.

–Visszajöttem érted. Segítséget akartam kérni.

– Amikor felébredtem, csak pénzt és egy üveget találtam.

– Visszajöttem egy szekérrel, de te már nem voltál ott.

Elena dühe zavarodottságba csapott át. Évekig azt képzelte, hogy egy gyáva kihasznál egy haldokló nőt, mielőtt elhagyja. Jacinto eközben úgy hitte, hogy az idegent megmentették, és folytatta útját.

A takarók alatti kis csomag remegni kezdett.

Jacinto lehalkította a hangját.

„Be vagyunk zárva az olvadásig. Nem fogom elvenni tőled a gyereket, és nem is rúgom ki. Mától Tomás fog enni helyettem.”

Az igazság megváltoztatta a kunyhót. Elena abbahagyta a kisfiú rejtegetését, bár fürkésző szemmel tartotta. Jacinto megtanította bőrcsíkokkal csomót kötni, falovat faragott neki, és elkezdte neki tartogatni a legpuhább húsdarabokat. Soha nem nevezte magát apának, de sötétedés előtt visszatért, hogy hallja a kis lépteket, amelyek az ajtó felé rohannak.