Januárban Tomás megbetegedett.

Elena szakadozott légzés hangjára ébredt. A gyermek lázas volt, és mellkasa minden egyes lélegzetvételi kísérletnél kétségbeesetten összeszorult.

– Nem kap levegőt – zokogta.

Jacinto felvette és megparancsolta, hogy gyújtsák meg a tüzet. Rátettek egy vízzel teli fazékot, letakarták az asztalt takarókkal, és sátrat építettek, hogy a gőzt koncentrálják. Órákon át Jacinto a mellkasához szorította a gyermeket.

– Lélegezz, kölyök. Ne add fel most!

Tomás gyengén kapaszkodott az ingébe. Elena mézes meleg vizet kínált neki, de a keze annyira remegett, hogy a felét kiöntötte.

– Ha elveszítem, semmim sem marad.

Jacinto eltakarta az övét a kezével.

– Nem fogjuk elveszíteni.

Hajnalban a láz kezdett alábbhagyni. Elena Jacinto egészséges vállán nyugodva elaludt. Jacinto mozdulatlanul maradt, a verejtékező gyermeket tartva, és minden lélegzetvételét úgy hallgatta, mintha a hegy legértékesebb hangja lenne.

Tomásnak több napba telt, mire felépült. Az éjszaka után Elena már nem tudott tovább hazudni.

Bevallotta, hogy soha nem volt férje. Amikor kiderült, hogy terhes, egy mosodában dolgozott Chihuahuában. A tulajdonos kirúgta, amikor megtudta. Az apja a család szégyenének nevezte, a bátyja, Julián pedig felajánlotta, hogy csak akkor térhet vissza, ha árvaházba adja a gyereket.

„Vettem egy olcsó gyűrűt, és özvegynek tettettem magam” – magyarázta. „Az özvegyeket sajnálják. Egy egyedülálló anyát elítélnek, aztán megkérdezik, miért éhes.”

– Nem vagy tönkretéve.

– Ez nem a te dolgod. Az emberek generációkon át emlékeznek egy szégyenre.

Elena azt tervezte, hogy az 50 pesóból vonattal utazik Guadalajarába, ahol senki sem tudta a vezetéknevét. Jacinto úgy érezte, hogy a közelgő indulás már azelőtt kiüríti a kabint, hogy egyáltalán megtörténne.

Ő is követelte az igazságot.

– Miért bujkál itt?

Jacinto elárulta, hogy a Parral közelében lévő vidéki rendőrség alparancsnoka volt. Évekkel korábban néhány bandita egy tanyán menekült. Türelmetlenül várva, hogy elfogja őket, kidobott egy égő lámpát az ablakon. Nem tudta, hogy a tulajdonos feleségét és három gyermekét megkötözték a pincében.

A bűnözők elmenekültek. A család fulladás következtében meghalt.

– Azért jöttem a hegyekbe, mert itt a hibáim csak megölhetnek.

Elena odalépett, és remegő ujjaira tette a kezét.

„Megmentetted az életemet és Tomásét is. Ez nem törli el a történteket, de bebizonyítja, hogy nem vagy az a szörnyeteg, akinek hiszed magad.”

Jacinto összefonta az ujjait az övével. Most először engedte meg valakinek, hogy megérintse a bűntudatot, ami fogva tartotta.

Amikor elkezdődött az olvadás, cédrusfából készült ágyat épített Tomásnak. Nem magyarázta meg, miért készítette el erősre, vagy miért helyezte el távol a huzattól. Elena sem kérdezett rá; egyszerűen csak varrt neki egy takarót.

Egyik reggel Don Lauro megérkezett élelemmel és egy levéllel. Elena anyjától volt. Az apja meghalt, ráhagyva a családi ház egy részét, de Julián feltételt szabott: visszatérhet és igényelheti azt, ha átadja Tomást az apácáknak, és soha nem fedi fel, hogy ki az apja.

Elena a tűzbe dobta a levelet.

– Inkább egy híd alatt alszom, mint hogy a fiamat örökségért cseréljem el.

Jacinto csodálta a bátorságát, bár hallgatott, amikor a lány bejelentette, hogy másnap reggel Don Lauróval együtt távozik. Úgy vélte, hogy megállítania az önzés egy újabb formája lenne.

Azon az estén, miközben Elena a hátizsákját pakolta, Tomás átölelte az új ágyat.

– Anya, miért kell elmennünk, ha apa itt lakik?

A rákövetkező csend fájdalmasabb volt bármilyen sikolynál.

3. RÉSZ
Elena lehunyta a szemét. Jacinto úgy érezte, hogy ez a szó épp most nyitotta ki a mellkasát.

Tomás nem fogta fel szavai súlyát. Számára az apa az a férfi volt, aki kifaragta a játékait, ellenőrizte, hogy szárazak-e a csizmái, és az ágya mellett ült, amikor rémálmai voltak. A vér nem igényelt magyarázatot; a fiú már meghozta a döntését.

Elena letérdelt elé.

– Jacinto felbérelt minket, hogy teleljünk. A munkának vége.

– De ő ágyazott be nekem.

– Úgy csinálta, hogy kényelmesen érezd magad.

– Azt is mondta, hogy nyáron megtanít horgászni.

Jacinto elfordította a fejét. Gondolkodás nélkül megígérte, hogy a nyár Tomás nélkül is eljöhet. Meg akarta kérni őket, hogy maradjanak, de a holtak hangja visszatért: az anya sikoltozása a tűz mögül, a három gyereké, akiket nem tudott kihozni, a Robles vezetéknév megvetően mormolt Parralban.

Egy ilyen ember nem érdemel családot.

Hajnalban Jacinto megszámolta az 50 pesót, és az asztalra tette őket. Elena az ágy mellett hagyta a megfoltozott ingeit, és minden egyes elvégzett feladat részletes listáját.

„Minden fillért megkerestél” – mondta.

Elena várt még egy kicsit. Szeme Jacinto arcát fürkészte, a legkisebb jelét keresve annak, hogy megállítaná.

-Ennyi az egész?

– Az üzlet az üzlet. Újra akartad kezdeni.

A büszkeség megkeményítette Elena vonásait.

– Köszönöm, Robles úr.

Eltette a pénzt, felvette a hátizsákot, és megfogta Tomás kezét. A kisfiú ellenállt.

– Nem akarok elmenni.

– Meg kell tennünk.

– Nem! Itt van az ágyam, a lovam és az apám.

Elena felvette. Tomás sírni kezdett, és kinyújtotta a karját Jacinto felé. Hátralépett, mert ha hozzáérne, nem tudná elengedni.