Don Lauro feltette a hátizsákot a kocsira. Ugyanaz a két öszvér, amivel a hegyre vitték őket, ott várt, sárban. Elena hátra sem nézve bemászott, Tomást egy takaróba csavarta, és szilárdan tartotta az állát, miközben a könnyei hangtalanul patakzottak le az arcán.

A szekér elindult előre.

Jacinto bent maradt a faházban. A tűz kialudt, nem volt friss kenyér, és senki sem járt a padlón. Visszanyerte a vágyott magányt, de az már nem hasonlított békéhez. Egy sírhoz hasonlított.

Odalépett az ablakhoz.

Tomás hátranézett. Miközben sírt, bal hüvelykujját a bütykeihez dörzsölte, akárcsak Jacinto.

Aztán megértette a legszégyenletesebb igazságot. Soha nem azért menekült a hegyekbe, hogy másokat védjen. Azért menekült, hogy elkerülje az újraszeretés kockázatát. Éveken át büntetni magát könnyebb volt, mint bocsánatot kérni, és elengedni őket nem áldozat volt: gyávaság.

Kinyitotta az ajtót és elrohant.

Nem vitte magával a kalapját vagy a kabátját. Lelépett a verandáról, és átgázolt a sáron. Az egyik csizmája a bokájáig süllyedt, de ő továbbment.

– Don Lauro! Állítsd meg a szekeret!

Hangja visszhangzott a fenyőerdőben. Az öregember meghúzta a gyeplőt, és az öszvérek megálltak az ösvény közelében.

Jacinto lihegve, sárban érkezett. A szekér oldalába kapaszkodott.

Elena vörös szemekkel nézett rá.

– Elfelejtettem néhány edényt?

– Nem érdekelnek az edények.

– Rosszul számolta a pénzt?

-Engem a pénz sem érdekel.

Jacinto felmászott a peronra, mígnem a lány elé állt. Nem tudta, hogyan beszéljen elegánsan. Csak esetlen, de igaz szavai voltak.

„Azt mondtad, évek óta menekülsz, mert az emberek szégyenfoltnak tartottak. Tévednek. Te vagy a legbátrabb nő, akit ismerek. Viharokon és kegyetlen falvakon át gyalogoltál, hogy megvédd a fiadat. Bejöttél a kunyhómba anélkül, hogy lehajtottad volna a fejed, és azt a lyukat otthonná változtattad.”

Elena Tomást a mellkasához szorította.

– Ez nem változtat azon, amit majd mondanak, ha megtudják, ki az apjuk.

– Hadd mondják ők.

– Elrejtőzködsz a saját vezetékneved elől.

– Bujkáltam.

Jacinto a gyerekre nézett.

„Úgy építettem azt az ágyat, hogy legalább 10 évig kitartson. Idén nyáron szeretném kibővíteni a déli falat, és egy szobát építeni. Kőből is szeretnék kandallót csinálni, hogy ne kelljen azon a rozsdás tűzhelyen főzni.”

– Ajánlasz nekem másik munkát?

-Nem.

A szó hallatán Elenának elállt a lélegzete.

„Arra kérlek, hogy gyere vissza. Nem azért, mert szakácsra van szükségem. Rád van szükségem. Tomásra van szükségem. Fiamnak akarom ismerni, és a vezetéknevemet akarom neki adni, ha megengeded. Meg akarok tanulni, hogyan lehetek az apja, még akkor is, ha minden nap hibáznom kell.”

Elena alaposan áttanulmányozta.

– És mi van, ha a szomszédok törvénytelennek nevezik?

– A szemembe kell majd mondaniuk.

– És mi lesz, ha eszükbe jut a Parral-tűz?

– Nem fogok hazudni. Vállalom a felelősséget azért, amit tettem. Ha valaha is helyre tudom hozni a károkat, megteszem. De többé nem fogom a halottakat ürügyként használni arra, hogy elhagyjam az élőket.

Don Lauro levette a kalapját, és úgy tett, mintha egy kereket ellenőrizne. Tomás abbahagyta a sírást.

– Szóval te vagy az apám?

Jacinto nyelt egyet.

– Ha úgy akarod, hogy legyen.

A fiú rávetette magát. Jacinto a mellkasához kapott, és arcát rézvörös hajába temette. Sebesült válla tiltakozott, de nem törődött vele. Most először értette meg, hogy a fájdalom valami szépet is kísérhet.

Elena még mindig a kocsiban volt.

– Nincs szükségem rád, hogy megments, Jacinto.

-Tudom.

–Én sem fogadom el a hálás szolgaság életét.

– Soha többé nem kell dolgoznod a fedélért és az élelemért. A faház ugyanúgy a tiéd lesz, mint az enyém. Az 50 peso is a tiéd.

– A bátyám majd megpróbál megkeresni minket, ha megtudja, hogy elutasítottam az örökséget.

– Akkor egy nyitott ajtót fogsz találni, és két embert, akik hajlandóak lesznek elmondani, hogy Tomás nem eladó.

Elena lesütötte a tekintetét. Még mindig szerette az ötletet, hogy újrakezdje egy olyan helyen, ahol senki sem ismeri, de megértette, hogy egy új élet nem mindig jelenti azt, hogy egy másik városba kell költözni. Néha akkor kezdődik, amikor valaki felhagy a mások által a vállára helyezett szégyen elfogadásával.

Kinyújtotta a kezét.

Jacinto fogta és lesegítette. Csizmái keményen súrolták a sarat.

– Lepakolhatod a hátizsákot, Don Lauro – mondta.

Az öregember mosolygott a bajusza alól.

–Tudtam, hogy nem fogok messzire jutni ezzel a két makacs emberrel.

Amikor a szekér eltűnt a fák között, Jacinto egyik karjával Tomást fogta, a másikkal pedig Elenát fonta. Mindhárman a kunyhó felé indultak.

A béke nem tartott sokáig.

Nyár közepén Julián Falcón két fegyveres férfi kíséretében érkezett. Követelte, hogy beszélhessen a nővérével, és biztosította őt, hogy a család nem fogja hagyni, hogy tovább bűnben éljen egy gyilkossal.

Elena kiment a verandára, mielőtt Jacinto elérhette volna a puskát.

„Soha többé ne nevezd bűnnek!” – figyelmeztetett. „A bűn az volt, hogy teherbe estem és éheztem az utcán, hogy megvédjem apa nevét.”

Julián mutatott neki egy dokumentumot. Az állt benne, hogy Elena képtelen felnevelni Tomást, és hogy a család kérni fogja a felügyeleti jogot.