A cowboy megkérte a szomszédos farmert, hogy segítsen neki feleséget találni — a nő csak annyit mondott: «Épp vele szemben állsz.»

1. RÉSZ
– Segítened kell feleséget találnom – mondta Tomás Rentería, anélkül, hogy sejtette volna, hogy ez a kérés két család közötti legszégyenletesebb sebet fogja feltárni.

Marina Salgado a Los Sauces-ranch korlátján hagyta a kesztyűjét. Hat éve osztozott a kerítésen, a vízen és a borjúnevelési szezonokon azzal a férfival a szomszédos ranchról, de még soha nem látta úgy, hogy oltár előtt tartaná a kalapját a mellkasához.

– Már megtaláltad – felelte, és magára mutatott. – Őt nézed.

Tomás mozdulatlan maradt. Még a gesztenyebarna lova is mintha visszafojtotta volna a lélegzetét.

– Komolyan mondod?

„Én nem viccelnék egy olyan férfival, aki ilyen kérdéssel jön ide. De én sem egyezem bele, hogy feleségül menjek hozzá. Azt mondom neked, hogy udvarolhatsz nekem.”

A konyhában, a kávéfőző mellett Tomás elmagyarázta, hogy 36 évesen elege van abból, hogy üres házba tér vissza. Gyerekeket akar, egy olyan társat, aki megérti a durangói fagyokat, és valakit, aki képes ellentmondani neki. Marina addig hallgatta, amíg Tomás be nem fejezte a listáját.

– Már elmondtad, mit keresel. Mit kap ő?

Tomás lassan válaszolt. Nyílt számadást, közös döntéshozatalt és a nő örökölt földjének teljes tiszteletben tartását ígérte. Azt is elismerte, hogy a főzés, a mosás és a korai kelés nem válhat szokásszerűen a nők kötelességévé.

„Nincs tökéletes válaszom” – fejezte be –, „de szeretném vele együtt felépíteni.”

Szülei 30 évig szerették egymást, de soha nem beszéltek arról, hogy ki mit akar. Nem hagyták el egymást: hagyták, hogy a szeretet váltsa fel a kérdéseket, és végül azt, amit soha nem kértek, szemrehányássá változtatták. Tomás nem akarta megismételni ezt az udvarias szomorúságot.

– Számomra a tisztelet egy formájának tűnik, ha nyitott szemmel választasz – mondta.

– Lehetséges – felelte Marina –, feltéve, hogy nem kevered össze az emberválasztást a felvételével.

Marina beleegyezett, hogy másképp találkozik vele. Még aznap délután felfedezték, hogy a patak emelkedő vize 18 méternyi drótot döntött le, és 162 pár Los Sauces-ből származó tehenet és borjút kevert össze 191-gyel Renteríából. Három napig dolgoztak együtt.

Az udvarlás híre futótűzként terjedt. Vasárnap, Paula néni születésnapi ebédje alatt, Adela, Marina unokatestvérének férje, Abel Castañeda mindenki előtt hangos nevetésben tört ki.

„Miután összeházasodnak, Tomás mindkét ranchot irányíthatja majd. Végre Los Saucesnek lesz egy embere, aki irányít.”

Marina megszorította a poharat. Tomás még csak fel sem emelte a hangját.

– A Los Saucesnek már van tulajdonosa. Ha valaha összeházasodunk, akkor is lesz.

Ábel azt válaszolta, hogy egy férjes asszonynak nem szabadna versenyeznie a férjével. Ádela lesütötte a szemét, miközben négy gyermekét szolgálta. Senki sem védte meg, még az apja sem, aki azt motyogta, hogy Ábel csupán a családon belüli rendet tartja fenn.

Másnap reggel szétválasztották a jószágokat. Marina Canelán lovagolt, egy pej kancán, aki a karám minden kapuját ismerte. Tomás csendben és hencegés nélkül dolgozott. Amikor Beto megpróbált szétválasztani egy fekete tehenet, amelyet egy borjú követett, Marina megállította.

–Védi őt, de nem az anyja. Várj.

Egy vörös tehén bukkant elő a csorda közepéből; a borjú odaszaladt hozzá és szopni kezdett. Tomás úgy figyelte Marinát, mintha felfedezett volna valamit, ami mindig is ott volt előtte.

Tizenegy órán át figyelte, ahogy a nő a fáradt állatokkal foglalkozik, gratulál Nicolásnak egy középszerű lasszóért, amivel visszanyerte az önbizalmát, és megváltoztatja a munkarendet, amikor a nap túl forróvá válik a karámokban. A nő viszont látta, hogy Tomás elfogadja a jobb ötleteket anélkül, hogy magának tulajdonítaná őket, és hogy soha nem hárítja a fáradtságot a munkásokra. Először az ismerkedés nem az ígéretekről szólt, hanem arról, hogy megfigyeljük, mit csinálnak, amikor senki sem számított arra, hogy lenyűgözi őket.

Délután Adela tortillákkal érkezett a csapatnak. Egyedül, a mesquite fa mellett bevallotta azt, amit 14 évnyi házasság alatt soha nem mondott el.

–Ábel azért választott engem, mert főztem, gyerekeket akartam és engedelmes voltam. Jól választott, Marina, de sosem tudtam meg, hogy vajon engem választott-e kimondottan.

A szavak egészen az itatóvályúig kísértették Marinát. Ott, az ibolyaszínű ég alatt Tomás odalépett hozzá, hogy megcsókolja. A lány szerette volna, ha megengedi, de a kezét közéjük tette.

„Nem akarok a megfelelő nő lenni a farmodra. Tudni akarom, miért vagyok én, még akkor is, ha ez nem kényelmes neked.”

Tomás kinyitotta a száját. A tehetségéről, az őszinteségéről, a föld iránti szeretetéről beszélt. Minden szép volt, és éppen ezért elégtelen.

– Ez bármelyik másik nőről elmondható – suttogta Marina. – Mondd el, mit látsz bennem.

A férfi, akinek mindig volt válasza, most először nem talált választ. Marina visszahúzta a kezét, meggyőződve arról, hogy ugyanazt a csendet hallotta, amely Adelát is elítélte.

Megbíznál egy férfiban, aki tudja, hogyan válasszon téged, de nem tudja megmondani, miért? Kommentelj, oszd meg, és találd meg a 2. részt alább.

2. RÉSZ
Tomás nem próbálta meg újra megcsókolni, de nem is szökött el. A következő hetekben felbukkant, hogy kerítésoszlopokat javítson, szarvasmarhákat terelgessen, és vitatkozzon Marinával a legelőforgásról. Soha nem avatkozott bele a döntéseibe. Egyik pénteken hozott két fenyőpanelt, amelyeket Betóval építettek, hogy kijavítsák a rakodócsúszda vak görbületét.