3. RÉSZ
– Nézzen rám, bíboros úr – mormolta Marina.

Canela laza gyeplőt tartva sétált. A kanca nem hátrált meg, amikor a bika felhorkant és a földet kaparászta. Marina kiállt a szarvak vonalából, és finoman megnyomta az állat vállát. Tomás már kinyitotta a nyugati kaput, de visszatért, hogy gesztenyebarna lovát a bika és a tehenek közé állítsa.

„Fogd szélesre a bal kezét. Ne szorítsd!” – parancsolta.

Tomás kérdés nélkül engedelmeskedett. A bíboros az egyik oldalon egy emberi falat, a másikon pedig nyílt vidéket látott. Négy lépést tett, habozott, majd tekintetét visszafordította a karámok felé. Marina minden nyomást visszavont. Teret adott neki a döntésre.

A mén végül megfordult és elügetett az üres legelő felé. Don Jacinto becsukta a kaput, amikor elég messze volt. Kevesebb mint két perc telt el azóta, hogy a panel leesett.

Senki sem ünnepelt. Először is megszámolták az embereket és az állatokat. Nicolásnak két bordája eltört, és egy felületi seb volt a vállától a könyökéig. Egy pej herélt lecsúszott a kötélről, és megsúrolta a nyakát, de ezen kívül sértetlen maradt. Volt ott egy törött deszka, egy összetört kalap és egy elgörbült csapszeg.

Nicholas, aki sápadtan állt a vödörben, szót kért.

–Láttam, hogy 7-kor becsukódott az ajtó. Azt hittem, valaki később majd bevágja. Nem akartam mindenkit megállítani valami ilyen jelentéktelen dolog miatt.

Marina leguggolt elé.

– Az is számít, ha most bevallod, amikor hallgathattál volna. Mától kezdve minden egyes részletet ellenőrizni fogsz. De egyetlen bika, egyetlen tehén és egyetlen tanya sem ér többet az életednél.

„A bizottság az enyém volt, ahogy a bika is” – tette hozzá Tomás. „Ha hibáztatni akarsz, akkor én vállalom az elsőt.”

Befejezték a munkát, mert túl veszélyes lett volna nyolc nyugtalan bikát félig szétválasztani. Alkonyatkor, amikor az udvar üres volt, Tomás megtalálta Marinát az itatóvályú mellett.

„Helyes döntés volt” – mondta.

– Ő volt az egyetlen.

– Nem. Sokan megpróbálták volna lasszóval levágni, hogy bebizonyítsák bátorságukat. Te pedig kiutat adtál neki.

Marina ránézett. Vészhelyzet idején Tomás engedelmeskedett a parancsának, pedig a bika az övé volt, pedig a nő megsebesítette, és még akkor is, ha az élete forgott kockán.

– Miért nem vitatkoztál?

– Mert te voltál az.

Tomás elment, mielőtt a nő válaszolhatott volna. Ez a három szó elérte azt, amit a tökéletes listája nem. Egy közömbös férfi másodperceket vesztegetett volna a büszkesége védelmére; Tomás teljes szívéből megbízott benne.

Eszébe jutott még valami: nem próbálta meg visszafogni a bikát, hogy hőst faragjon belőle. Kijáratot nyitott, megvédte az anyákat a borjaikkal együtt, és hagyta, hogy Marina vezessen. Nem szerette a lány szelíd változatát; a legveszélyesebb pillanatban pontosan abban a nőben bízott, aki átvette az irányítást. Ez azt jelentette, hogy kifejezetten őt választotta ki, anélkül, hogy név szerint kellett volna megemlítenie.

Marina két álmatlan éjszakát töltött. Elment meglátogatni Adelát is. A lány vacsorát szolgált fel, miközben Ábel a gyerekeivel arról beszélgetett, hogy eladjon néhány tehenet anélkül, hogy megkérdezte volna őt.

– Adela vezeti a könyvelést, és jobban ismeri azt a csordát, mint te – vágott közbe Marina. – Miért nincs hangja?

Ábel dühbe gurult.

– Ne avatkozz bele a házasságomba!

Ezúttal Adela letette a merőkanalat.

„Azért avatkozik bele, mert én kértem rá. 14 évig gondoztam ezt a házat, négy gyermeket szültem, és melletted dolgoztam. Többé nem fogadom el, hogy az én munkámat „segítségnek”, a tiédet pedig „tekintélynek” nevezed.”

Adela apja megpróbálta elhallgattatni a lányt, hogy elkerülje a családi botrányt. A lány levette a kötényét, és az asztalra tette.

– Nem az a botrány, hogy én beszélek. A botrány az, hogy mindenki látta az eltűnésemet, és jó házasságnak nevezte.

Abel nem változott meg azonnal. Először tiltakozott, aztán elhallgatott, végül pedig megkérdezte, mit szeretne megváltoztatni. Adela hozzáférést kért a könyveléshez, beleszólást az állatállományba, és heti egy délutánt, hogy újra sínekre vezesse a sajtüzletét. Marina ekkor értette meg, hogy valakinek a kiválasztása azt is jelenti, hogy hagyjuk növekedni, még akkor is, ha ez felborítja az egész család szokásait.

„Mi van, ha holnap visszautasítja?” – kérdezte Marina, mielőtt elment.

– Akkor el kell döntened, hogy feleséget vagy szolgálót akarsz-e – felelte Adela. – Én pedig eldöntöm, hogy itt maradok-e. Most először a válasz is az enyém lesz.

Másnap reggel felnyergelte Canelát és ellovagolt az El Mezquite farmra. Tomást a legelőn találta, vállán kötőfék, más ló nem volt a közelben, ami arra utalt, hogy már régóta céltalanul bolyongott.

– Hibáztam – mondta Marina, miközben leszállt a lováról. – A félelmemet szabállyá alakítottam: ha egy férfi gondolkodik, mielőtt választ, akkor nem vágyik igazán valamire. Azért teszel fel kérdéseket, mert egy ígéret súlyosan érint, nem azért, mert nem törődsz velem.

Tomás otthagyta a kötőféket a kerítésen.

– Kész vagy?

– Nem. Amikor A bíboros kijött, nem kértél tőlem semmit sem bizonyítani. Bíztál bennem. Megértettem, hogy a kívánatosnak lenni és a nyitott szemmel kiválasztottnak lenni nem ellentétesek. Mindkettőt akarom, és azt hiszem, te is meg tudod adni nekem mindkettőt.

Tamás mély levegőt vett.