– Nem azért telepítettem őket, mert ez a karám a tiéd – magyarázta. – Ha nem akarod őket, akkor én viszem őket.

Marina rájött, hogy napok óta figyel egy problémát, amiről soha nem beszélt. Ez nem egy képzeletbeli feleség dísze volt, hanem egy neki szánt ajándék.

Alkonyatig szerelték az alkatrészeket. Amikor kipróbálták őket, 40 borjú kelt át a kanyarulaton anélkül, hogy visszafordult volna, Lupita pedig a porban hagyta el a posztját. Tomás köszönetet sem kérve szedte össze a szerszámait.

A város védőszentjének ünnepén Abel azt mondta, hogy Tomás úgy udvarol Marinának, mint egy nehéz kanca. Tomás a család előtt így válaszolt:

– Egy nő senkinek sem kedvence, és aki megalázza a feleségét, az ne adjon tanácsot.

Abel elment; az apósa Marinát hibáztatta, amiért szétválasztotta őket. Tomás nem szólt a nevében, csak megkérdezte, hogy el akar-e menni. Ez a tisztelet bensőségesebb volt bármilyen kijelentésnél.

Az első verekedés Nicolás, a 17 éves segéd miatt tört ki. A fiú feltört egy zárat, 11 ökröt megszöktetett, és egyedül üldözőbe vette őket. Marina három órával később találta meg egy bedagadt ínú ló mellett. Felvette az állatokat, hazavitte a fiatalembert, és fizetés nélkül kijavította a kárt.

Tomás szembeszállt vele az udvaron.

„Ez már a harmadik alkalom, hogy magadra kell vállalnod a hibáját. Ha mindig kisegíted, sosem fog tanulni belőle.”

– Ne gyere nekem megmondani, hogyan bánjak az embereimmel.

– Azt kérted tőlem, hogy adjak egy férfit, aki vitatkozhat veled. Mindenkinek a pótszereplője leszel, és 40-re tönkremész.

Marina kidobta. Két napig dühös maradt; a harmadikon arra kényszerítette Nicolást, hogy rendesen megjavítsa a zárat, és megtanította neki, hogy újabb szökés esetén figyelmeztesse őt, mielőtt kockáztatná az életét. Aztán Tomáshoz lovagolt.

– Igazad volt.

– És két napig bírtam nélküled. Nem érzem magam győztesnek.

Marina bevallotta, hogy éveket töltött azzal, hogy mindent rendbe tegyen, nehogy gyengének tűnjön a nagybátyái előtt, akik apja halála után el akarták adni a Los Sauces-t. Tomás megértette, de nem vonta vissza, amit mondott. Az, hogy szereti az erejét, magyarázta, nem jelenti azt, hogy hagyja, hogy ugyanez az erő feleméssze őt is.

Ez a válasz majdnem legyőzte Marina félelmét. A következő hétfőn azonban Tomás tiszta ingben és egy örökölt gyűrűvel a zsebében érkezett. Vacsora után felsorolta az okokat, amiért össze kellene házasodniuk: mindketten két gyereket szeretnének, jól bánnak a pénzügyeikkel, szeretik a vidéket, és tisztelik a tulajdonukat.

– Te vagy minden, amiről azt hittem, keresnem kell – mondta izgatottan.

Marina érezte, ahogy a padló eltűnik.

–Mi van, ha rosszak a pénzügyeim? Mi van, ha nem tudnék neked gyerekeket szülni? Mi van, ha el akarnám adni a tanyát? Még mindig szeretnél?

– Ha másvalaki lennél, akkor másvalaki lennél. Ez a kérdés nem igazságos.

– Tudni akarom, miért szereted Marina Salgadót, amikor nem hasznos számodra.

Tomás megpróbált válaszolni, de minden mondat egy újabb kényelmesebb minőséget eredményezett. Marina emlékezett rá, ahogy Adela csendben szolgált, miközben a férje döntött helyette.

– Nem Ábelhez hasonlítalak – tiltakozott sértődötten. – Amióta felfedted a gyanúdat, rá sem néztem más nőre.

– Elhiszem neked. De még mindig azt írod, milyen jól működöm. Nem mondod, miért hiányoznék, ha nem működnék rendesen.

A hallgatás rosszabb volt, mint a hazugság. Tomás megértette, hogy a gyűrű felmutatása csak nyomásgyakorlássá változtatná az alkalmatlanságát.

– Meg kell állítanunk ezt – jelentette ki Marina. – Inkább egyedül lennék, mint hogy negyvenévesen arra ébredjek, hogy vajon csak én illek-e az életedbe.

Tomás szó nélkül eltette a ringet. Három napig kínos udvariassággal bántak egymással, mivel össze kellett gyűjteniük a csapatokat, hogy kilenc bikát szabadon engedjenek. Az utolsó El Cardenal volt, egy nyolcéves, majdnem 860 kilós fedezőbika, akit Tomás nevelt fel egy borjúból. Nem volt agresszív, de a hőség és a szomszédos karámban lévő fiatal bika szaga felzaklatta.

Marina szemügyre vette a csúszdát, az északi oldalon a 40 tehenet borjaikkal, és a kaput, amely nyugatra, 80 üres hektárnyi területre vezetett. Tomás új paneljei elállták az utat a rakodódokkhoz. Dolgoztak anélkül, hogy bármi másról beszéltek volna.

9:40-kor El Cardenal megnyomott egy ideiglenes ajtót. Egy retesz, amit Nicolás korábban felemelve látott, elfordult és leesett. A fa a földre hullott. A bika belépett az udvarba, ahol kilenc ember tartózkodott.

Nicolás kevesebb mint 6 méterre volt. Marina parancsára átmászott a kerítésen, egy szöggel elszakította az ingujját, és a másik oldalra zuhant. Az állat a zaj felé fordult. Tomás már felült a nyeregbe.

„Kötél vagy ajtó?” – ​​kérdezte.

– Nyugati ajtó! Nyisd ki teljesen!

Tomás vágtatott a kapu felé. Don Jacinto bezárta a rakodórámpát; Beto visszatartotta a többi bikát, Lupita pedig a deszkák mögé bújt. Ekkor egy tehén bőgött az északi kerítés mögül. A többi anyatehén megmozdult a borjai körül.

A bíboros lehajtotta a fejét. Közte és a negyven férfipár között csak Tomás maradt. Ha a bika áttöri a kerítést, az udvarban roham indul meg. Marina meglazította Canela gyeplőjét, és egyedül indult el a szarvak felé, miközben mindenki tudta, hogy egyetlen hiba is megölheti a férfit, akit az előbb elutasított.