1. RÉSZ
Esteban Salgado 20 pesót dobott a bárpultra, éppen akkor, amikor Rogelio Madrazo Clara Benítezt kínálta a legmagasabb ajánlatot tevőnek, nevetés és mezcal kortyolgatása közepette.

Az El Candil Roto kantina, amely elveszett egy chihuahua-i bányászvárosban, elcsendesedett. Clara 27 éves volt, sáros kék ruhát viselt, arccsontján egy zúzódás sötétedett. Robosztus nő volt, széles csípővel és erős karokkal. A férfiak nem látták az utazás fáradalmait, sem a méltóságot, amellyel egyenesen tartotta a hátát; csak egy testet láttak, amelyet kigúnyolhattak.

– Húsz pesóért egész szezonra megkaphatod a kövér lányt! – kiáltotta Rogelio, és megszorította a csuklóját. – Főz, mos, és úgy dolgozik, mint egy öszvér.

„Nyolcat adok” – gúnyolódott egy aranyásó.

– Én, 5 és egy üveg – tette hozzá még egyet.

Egy részeg férfi sétált el mellettük 10 pesóval a kezében. Clara ökölbe szorította a kezét. Nem sírt; felkészült egy újabb szerencsétlenségre.

Esteban felismerte ezt a mozdulatlanságot. Nem engedelmesség volt, hanem egy olyan ember tükre, aki már túl sokszor túlélte. A hátsó asztalnál egy italokat felszolgáló nő elfordította a tekintetét. Senki sem fogta megvédeni, és ez a csend kegyetlenebb volt, mint a gúnyolódás.

Aztán Esteban felállt. Majdnem 198 cm magas volt, 14 éve élt egyedül egy faházban a Sierra Madre-ban, és az arcát teljesen megviselte a szél. Csak azért jött le, hogy sót, babot és kötelet vegyen. Az a 20 peso az összes pénze volt.

– A tartozás ki van fizetve – mondta hangtalanul. – De ő senkihez sem tartozik.

Rogelio dühösen gyűjtötte össze az érméket.

– Ne panaszkodj később. Végül még a férje sem szerette.

Clara elsápadt, bár állta a tekintetét. Esteban megértette, hogy ez a kifejezés valami kegyetlenebbet rejt, mint a bárban elszenvedett megaláztatás.

Kint Trébol, a szürke lovuk várta őket – egy szelíd állat, amely nem riadt vissza az idegenektől. Esteban mellette sétált, nehogy Clara kövesse, miközben lovagol. Amikor elhaladtak az utolsó házak mellett, Clara megszólalt.

– Nem fogom megköszönni neki.

– Nem én kértem őket.

– Azok a férfiak, akik fizetnek egy nőért, mindig más módon kapnak fizetést.

Esteban megállt.

„Aludhatsz a faházamban, amíg véget nem ér a hideg idő. Tavasszal oda mehetsz, ahová akarsz. Sem munkával, sem engedelmességgel, sem semmi mással nem tartozol nekem.”

Clara úgy vizsgálgatta, mint aki egy korhadt hidat tesztel, mielőtt átkelne rajta.

– Nincs hová mennem.

Mielőtt leesett a hó, néhány fenyőfák alatt táboroztak. Megosztotta egymással a szárított húst és az egyetlen tiszta takarót. Clara lassan evett a tűz előtt. Aztán elővett egy gombszemű rongybabát a ruhájából.

– Botoncitának hívják – mormolta. – A lányom készítette.

Esteban felnézett.

Clara elmondta neki, hogy Lucía hatéves. A férje, Daniel, nyolc hónappal korábban halt meg, miközben földmérőként dolgozott Guillermo Cárdenasnál, a több bánya tulajdonosánál. Cárdenas 240 peso adóssággal jelent meg, elvette a házat, az állatokat és a szerszámokat, és elküldte Lucíát ércet válogatni, amíg a tartozást ki nem fizetik. Később Daniel édesanyja azt vallotta, hogy Clara, mivel özvegy, szegény és “a mérete miatt túl ügyetlen”, nem tudja eltartani a lányt. Sógora, Ignacio tanúként írta alá.

„A saját családom segített elvinni őt” – mondta Clara. „Rogelio Cárdenasnak dolgozott. Megígérte, hogy elárulja, melyik táborban van Lucía, ha lefekszem vele. Amikor visszautasítottam, megvert és fogadott az állásomra.”

Esteban addig szorított egy ágat, amíg az le nem tört.

– Mit akar tőlem?

Clara a mellkasához szorította a babát. Már nem úgy nézett ki, mint egy legyőzött nő, hanem mint egy anya, aki készen áll arra, hogy puszta kézzel felgyújtsa a fűrészt.

„Ismered ezeket a hegyeket. Szükségem van a segítségedre, hogy megtaláljam a lányomat.”

Esteban a választott magányra gondolt, mások problémáira, amelyektől mindig távol tartotta magát, és a hat, fegyveresek által védett táborra. Aztán meglátta annak a babának a gombszemeit.

– Két bányát ismerek Cárdenasban, a többit pedig egy öregember. Először is a kunyhómhoz megyünk. Amikor megnyitom az utat, megkeressük Lucíát.

Klára nehezen lélegzett.

– Mondd meg az igazat. Miért tennék ilyet egy idegenért?

– Mert nem arra kértél, hogy mentselek meg téged. Arra kértél, hogy mentsem meg a gyerekedet.

Abban a pillanatban lövés dördült a fák közül. Trébol nyerített, Esteban pedig csizmájával eloltotta a tüzet. Rogelio hangja hallatszott az útról:

– Salgado! Cárdenas 100 pesót fog fizetni a nőért és a babáért!

Clara rémülten nézett Estebanra: ha ők is a babát keresik, akkor valaki tudja, hogy Botoncita rejteget egy nyomot.

Megbíznál Estebanban? Mondd el nekünk, oszd meg ezt a történetet, és a 2. részt kommentben keresd; a legrosszabb még hátravan.

2. RÉSZ
Esteban segített Clarának feljutni Trébolra, és átvezette a lovat egy szakadékon, amelyet csak a hegyi emberek ismertek. Rogelio és emberei ellovagoltak mellette, de egy golyó súrolta Esteban vállát. Három napig meneteltek a hóban, amíg el nem érték a kunyhót.

Clara nem vált azzá a tehetetlen vendéggé, akinek elképzelte. Másnap megjavított egy zsanért; aztán hamuval és gyantával betömött egy repedést, összepakolta az ellátmányt, és öt öltéssel befedte Esteban sebét. Clara, aki hozzászokott, hogy senkire sincs szüksége, elkezdte hallani Clara nevetését a tűz mellett, mintha a ház tizennégy éve várt volna erre a hangra.