Rogelio alkonyatkor utolérte őket. Ráugrott Clarára, és megpróbálta letépni a csuklóját. A lány elesett, de könyökkel a mellkasába vágta, és ellökte magától. Rogelio felemelte az övét, hogy megverje, mint azelőtt.

Esteban egy ütéssel leütötte.

– Azért fizettem, hogy megszabadítsam tőled – mondta. – Nem azért, hogy a gazdája legyek.

Rogelio előhúzott egy kést. Clara levett egy égő ágat a máglyáról, és az arcához tartotta.

–Érints meg újra, és találkozni fogsz azzal a nővel, akin mindenki nevetett.

A többi férfi a fák között közeledett. Esteban egy fenyőfához kötözte Rogeliót, hogy megállásra kényszerítse őket, és egy rejtett ösvényen vezette a csoportot. Három napig gyalogoltak. Amikor a gyerekek elájultak, vitte őket; amikor a félelem megbénította őket, Clara feladatokat adott nekik, hogy segítsen nekik visszanyerni az önuralmukat. Samuel gondoskodott a legkisebbekről, Lucía pedig soha nem engedte el anyja kezét.

„Félsz?” – kérdezte egy ötéves kisfiú.

– Igen – ismerte el Esteban. – De inkább dühös vagyok, mint félek, és a düh tovább tart.

Szakadt cipőkkel és vizes ruhákkal érkeztek Augusto menedékhelyére. Az öregember kétszer is megszámolt 12 fejet, és egy hatalmas kanna kávét készített.

– Elmentek 1-ért, és 12-t hoztak vissza.

– Tizenketten voltak – felelte Esteban.

Augusto öszvérhajcsárokból, vidéki tanárokból és bányákban rokonaikat elvesztő családokból álló hálózatot hozott létre. Két nap alatt biztonságos menedéket szerzett a másik 11 gyermeknek. Daniel képregényének másolatait elküldte egy kerületi bírónak, egy chihuahuai újságírónak és egy szövetségi felügyelőnek. Mielőtt elmenekült, Dueñas főkönyveket, neveket és dátumokat vezetett be.

Minden gyermek felírt nevével, megerősített úti céljával és egy felelősségteljes felnőttel távozott. Augusto tudta, hogy Cárdenas a papírok hiányát egyfajta börtönné változtatta. Samuel újra találkozott egy tanárnő nagynénjével; az ötéves fiú pedig egy olyan családdal távozott, akik hónapok óta keresték a testvérét.

Ignacio azonban édesanyjával, Doña Remediosszal és két, Cárdenas által vásárolt vidéki járművel érkezett a menhelyre. Az idős asszony követelte, hogy adják át neki Lucíát. Azt állította, hogy Clara, a pénztelen és „mértékletességre képtelen testtel” rendelkező nő nem tudja felnevelni őt.

Lucía Esteban mögé bújt. Clara fejét sem hajtotta le, és hallgatta a sértést.

„Amikor Daniel meghalt, elmentem ennivalót kérni tőled” – emlékezett vissza. „Becsuktad az ajtót. Amikor elvitték Lucíát, kijelentetted, hogy így a legjobb. Most nagymamának nevezed magad?”

– A fiam már nem bízik benned – felelte Remedios. – Ignacionak van az utolsó kártyája.

Ignacio bemutatott egy dokumentumot, amelyben Daniel állítólag lemondott a gyámságról és elismerte az adósságot. A bíró, akit Augusto értesített, még aznap délután megérkezett. Összehasonlította az aláírást a Clara által őrzött eredeti térképekkel és a csuklón talált feljegyzéssel. A vonal hasonló volt, de a bányászbélyegző dátuma három nappal Daniel halála után volt.

Dueñas ezután önkéntes őrizet alatt jelent meg. Úgy döntött, hogy tanúskodni fog.

„Ignacio Cárdenas irodájában írta alá a dokumentumokat” – vallotta be. „Doña Remedios azért egyezett bele, mert a fia megígérte neki a házat. Az adósság soha nem létezett. Daniel be nem jelentett ezüstszállítmányokat és tisztviselőknek történő kifizetéseket fedezett fel. Cárdenas robbantást rendelt el abban a galériában, ahol az alagutakat vizsgálta.”

Clara megdermedt. Nyolc hónapig azt hitte, hogy Daniel meghalt, és adósságot hagyott rá. Az igazság rosszabb volt: azért gyilkolták meg, mert másokat próbált megvédeni, és a saját anyja a csendet egy házért cserélte el.

– Nem tudtuk, hogy megölik – zokogta Remedios.

– De tudtam, hogy elviszik az unokádat – felelte Clara.

Lucía előjött Esteban mögül, és az idős asszonyra nézett.

– Egy nagymama nem adja fel a gyerekét.

Ez az ítélet romba döntötte azt a keveset is, ami Remediosból megmaradt. Ignacio megpróbált elmenekülni, de a vidéki rendőrség, rájött, hogy a bíró tud a vesztegetésekről, Rogelióval együtt letartóztatta. Cárdenast hetekkel később tartóztatták le. Ügyvédei megakadályozták az azonnali elítélést, de Arroyo Negro-t és két másik bányát bezártak; irataikat elkobozták, és több tucat munkást szabadon engedtek.

Amikor Augusto megkérdezte, hová mennek, Lucia megfogta Clara egyik kezét, Esteban másikét.

„A faházba” – döntötte el.

Esteban Clarára nézett.

– Az északi fal átengedi a hideget.

– Tudom, hogyan kell megjavítani.

– A konyha túl kicsi 3 főnek.

– Tavasszal bővíteni fogjuk.

Clover hátán lovagoltak vissza, aki nyugodtan haladt az ismerős ösvényen. Útközben Lucia megkérdezte, miért kapta ezt a nevet.

„Csikóként egy lóhere alakú folt volt az orrán” – magyarázta Esteban.

–Már nincs meg neki. Nem lenne igazságos felhívni valami miatt, amit elvesztett.

– Talán, de úgy tűnik, őt ez nem zavarja.

Lucia megfigyelte a ló ellazult füleit.

– Nem. Tudja, hogy ki ő, még akkor is, ha a folt eltűnt.

Clara és Esteban egymásra pillantottak a lány válla fölött. Mindketten megértették, hogy nem csak a lóról beszél.

Az első hetek a faházban gyökeresen megváltoztatták az élet szövetét. Lucía korán kelt, hogy elolvassa Esteban néhány könyvét. Clara átalakította a konyhát három fő számára, és egyszerű függönyöket szerelt fel. Esteban egy kis szobát épített a kislánynak. Nem próbálta meg elfoglalni Daniel helyét; tisztelettel beszélt róla, és a Daniel létezésének bizonyítékát egy dobozba tette Botoncita mellé.