Azt is megtudta, hogy a lány csendben szenved. Néha kora reggelente ébren találta, amint Botoncita fonalhaját simogatta. Esteban nem kérdezősködött; begyújtott a tűzhelyen és kávét hozott neki. Clara pontosan azért kezdett megbízni benne, mert tudta, hogyan legyen ott mellette anélkül, hogy tolakodó lenne.

Botoncitában megtalálták, amit Cárdenas keresett: Daniel egy papírcsíkot varrt a tömőanyagba, amelyen a szállítmányok számai és a tisztviselők fizetési adatai szerepeltek. Ignacio neve is felbukkant, valamint 60 peso, amelyet Lucía gyámsági papírjainak kézbesítéséért kapott. Daniel nem a családját hagyta el; leleplezte azt a rendszert, amelyet Cárdenas használt a koholt adósságok kényszermunkává alakítására.

– A sógorom eladta az unokahúgát – mondta Clara. – Az anyósom pedig megengedte, hogy megtarthassa a házat.

Amikor az olvadás megnyitotta az utat, elindultak Augusto Barragán, egy 70 éves felfedező megkeresésére, aki minden bányát ismert. Augusto megerősítette, hogy a gyerekeket Arroyo Negróba vitték, Cárdenas legjobban őrzött bányájába. Hat őr, körülbelül 50 munkás és legalább 12 kiskorú volt ott.

„Nehéz bejutni; élve kijönni még rosszabb lesz” – figyelmeztetett.

– Lucía már négy hónapja ott van – felelte Clara. – Nem félnem kell, csak egy jegyre.

Augusto mesélt nekik Pedro Pimientáról, egy szekérhajtóról, aki kéthetente hozott ellátmányt, és utálta, ami a bányában történt. A következő szállítmány négy nap múlva esedékes volt. Esteban és Clara fáradhatatlanul kutatták a hegyeket, és Pedrót a Puerta Roja istállóban találták meg.

Mielőtt elengedte volna őket, Augusto átadott egy vázlatot, amelyen az őrségváltás, a gyerekek laktanyája és a kerítés egy hibája látható. Elvesztette ötéves unokáját láz miatt, és nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egy újabb gyerek eltűnjön, miközben ő hasznos információkkal büszkélkedhet.

„Cárdenasnak pénze, vidéki rendőrsége és barátai vannak a kormányban” – figyelmeztetett. „Ha kudarcot vallanak, senki sem fogja beismerni, hogy ott voltak.”

– Akkor nem fogunk kudarcot vallani – felelte Clara.

– A lányom neve Lucía. Apró termetű, sötét hajú, és úgy néz az emberekre, mintha a lelke nehezedne rá – mondta Clara Pedrónak. – Kötelet visel a dereka körül, mert túl nagy rá a ruhája.

Pedro lesütötte a szemét.

–Láttam. Él, de már alig beszél.

Clara egy másodpercig lehajolt. Aztán újra felállt.

Másnap reggel Pedro 20 percre őrizetlenül hagyta a kocsiját. Esteban és Clara a ponyva alatt rejtőztek el. Arroyo Negro bejáratánál egy őr felemelt egy sarkot; ujjai centiméterekre voltak Clara arcától. Aztán elengedte a ponyvát, és átengedte őket.

A táboron belül szétváltak. Clara az igazgató, Francisco Dueñas irodájába ment; Esteban pedig a gyerekek laktanyáját kereste.

„Ha nem érem el a déli kerítést 30 percen belül, vigyétek ki Luciát” – parancsolta.

– Nem megyek el nélküled.

–Megígérte, hogy őt választja. Ne árulj el most!

Esteban elfogadta, bár úgy érezte, hogy az ígéret a szívébe súrol.

A laktanyában por, izzadság és hideg szaga terjengett. Hátul 12 gyerek kuporgott. Esteban letérdelt, hogy ne ijessze meg őket.

– Lucía Benítezt keresem. Az anyja jött érte.

Egy kócos hajú lány lépett elő. A tenyere kérges volt, és ugyanolyan nyugodt tekintete volt, mint Clarának.

Itt van az anyukám?

– Soha nem hagyta abba a keresésedet.

Lucía mindkét kezével megragadta Esteban ujját. Rápillantott a másik 11 gyerekre, akik a következő büntetéstől való félelmükben visszafojtották a reményt.

– Tudnak futni?

„Mindannyian megtehetjük” – válaszolta Samuel, egy 10 éves fiú.

-Akkor mindenki jön.

Az irodában Clara letette Botoncitát Dueñas asztalára, és mesélt neki Lucíáról, Danielről, és arról, hogy minden éjjel aludt, miközben a gyerekek ásványokat köhögtek fel.

„Nem kérek hősiességre” – mondta. „Évek óta félrenézel. Tedd meg ma egy jó okkal.”

Dueñas megnyomta a csengőt, hogy hívja az őröket. Clara azt hitte, veszített. De felállt, kinyitott egy oldalsó ajtót, és mormolta:

„Van egy laza deszka a harmadik priccs mögött, és egy rés a pataknál. 30 percig kell ellenőriznem az északi kerítést.”

Clara a megbeszélt helyre rohant. Esteban megjelent a 12 gyerekkel. Lucía felsikoltott, és anyja karjaiba vetette magát.

Az ölelés alig 15 másodpercig tartott. Vészharang szólalt meg a völgyben. Rogelio, Ignacio és négy fegyveres férfi jelent meg a dombon; Trébol nyomát követték.

Ignacio egy lepecsételt dokumentumot tartott a kezébe.

– Lucía jogilag az apja családjához tartozik – kiáltotta. – És Cárdenas mind a 12 gyereket vissza akarja kapni.

3. RÉSZ
Clara maga mögé tette Lucíát, míg Esteban a gyerekek és a puskák közé helyezkedett. Rogelio úgy mosolygott, mint a kantinban; Ignacio viszont kerülte, hogy az unokahúgára nézzen.

– Add ide a babát, és talán megtarthatja az özvegy a lányt – mondta Ignacio.

– A 60 pesót is „családnak” fogod nevezni, amit fizettek neked? – kérdezte Clara.

A férfi arca megváltozott. Esteban megértette, hogy a Botoncitába rejtett csík nem csupán bizonyíték: ez volt az oka annak, hogy üldözték őket.

Egy lövés a földbe fúródott. Esteban nem próbált szembeszállni a hat férfival; megparancsolta nekik, hogy fussanak a patak felé. A víz morajlása eltompította lépteiket, és a kövek megakadályozták, hogy tisztán látható lábnyomokat hagyjanak maguk után. Clara vitte Lucíát; Esteban két kisgyereket emelt Trébolra, és átvezette a csoportot egy olyan keskeny szurdokon, hogy az üldözőknek egyesével kellett előrehaladniuk.