1. RÉSZ
Az egész város Leonor Valdésen nevetett, amikor a férfi, akit halottnak hittek, hajnalban megjelent két lovat és egy 10 éves ígéretet cipelve.

Minden tavasszal, mielőtt a kakasok kukorékoltak volna, Leonor beburkolózt anyja kék kendőjébe, és a hacienda bejáratát jelző mesquite fa mellett várakozott. 44 éves volt, kezei kérgesek voltak a gyümölcsös gondozásától, és olyan méltósággal rendelkezett, amelyet még Santa Rosalía de los Sauces gúnyolódása sem tudott megtörni. A szomszédok Pormenyasszonynak hívták. A lányok figyelmeztetésül elismételték a történetét, a férfiak pedig fogadtak, hogy hány órát bírja ki az út bámulásával. Még Amália nénikéje sem látogatta többé, mert Don Jacinto megtiltotta, hogy étkezés közben Nantan nevét említsék. A család inkább szégyenteljes betegségként kezelte azt a távoli tavaszt. Leonor azonban az egyetlen kék gyöngyöt, amelyet a boltban elveszített, a matraca alá rejtette.

Abban az évben Casilda Luján, a környék leggazdagabb kereskedőjének felesége, elhaladt arra szekerével, és hangosan felnevetett.

–Még mindig várja az apacsát. Vannak nők, akik jobban szeretik a fantáziálást, mint hogy elfogadják, soha senki sem szerette őket.

Leonor erősen szorította a kávéscsészét, de nem válaszolt. A ház függönyei mögött apja, Don Jacinto Valdés, hamuszürke arccal figyelte. Tíz éven át úgy tett, mintha szégyellné lánya makacsságát. Azon a reggelen félni látszott.

A paták csattogtak, ahogy a nap elkezdte beragyogni a hegycsúcsokat. Először egy gesztenyebarna ló bukkant fel. Aztán egy sötét hajú, viharvert arcú, kék gyöngyökből készült nyakláncot viselő lovas következett. Egy mézszínű kancát vezetett a gyeplőnél fogva, felnyergelve, de lovas nélkül.

Leonor elejtette a csészét.

Nantan leszállt előtte a lováról. Egy sebhely húzódott a szemöldökén, de a tekintete megőrizte azt a nyugalmat, amelyre a lány emlékezett.

– Megmondtam, hogy két lóval jövök vissza.

Akkor senki sem nevetett.

Leonor tíz nyárral korábban, az aszály idején találkozott Nantannal. Megsebesülten találta meg az öntözőárok mellett, akit a vidéki rendőrség üldözött, és minden apacsot hibáztatott a határ menti támadásokért. Ahelyett, hogy feljelentette volna, elrejtette egy elhagyatott raktárban a farmon. Éjszaka vizet, tortillát és árnikát vitt neki a sebére. Leonor mesélt neki a családjáról, akiket a Sierra del Tigre egyik völgyéből űztek ki; Leonor bevallotta, hogy apja Esteban Lujánhoz akarja feleségül adni, hogy egyesítsék földjeiket és vezetéknevüket.

Az indulás előestéjén Nantan elmagyarázta, hogy az ő népe körében, ha két lovat visznek egy szeretett nő elé, az azt jelenti, hogy meghívják, hogy egyenrangú félként ossza meg az utat.

– Most nincsenek – mondta neki –, de kettővel visszajövök. Nézz nyugat felé, ha visszatér a tavasz.

Leonor várt. Elutasította az Estebannal kötött házasságot, és hónapokig tűrte Don Jacinto hallgatását. Először azt gondolta, hogy Nantannak időre van szüksége. Később attól félt, hogy meghalt. Mégis, valami benne nem volt hajlandó hazugságnak nevezni a búcsú tekintetét.

Most ott állt előtte, élve, miközben Szent Rozália lenyelte saját kegyetlenségét.

„Miért vártál ilyen sokáig?” – kérdezte sírva, anélkül, hogy lenézett volna.

– Mert valahányszor megpróbáltam közelebb kerülni, valaki tudta az útvonalamat. Letartóztattak, északra deportáltak, és három évig dolgoztattak, hogy visszanyerjem a szabadságomat. De én sosem hagytam abba az írást neked.

Leonor elsápadt.

– Soha nem kaptam levelet.

Nantan elővett a hátizsákjából egy gyűrött, a hermosillói postabélyeggel ellátott nyugtát.

– Minden tavasszal küldtem egyet. A felelős személy biztosított róla, hogy mindet leszállították Don Jacintónak.

A házból egy szék dobálásának hangja hallatszott. Leonor az étkezőbe rohant, Nantannal a nyomában, és ott találta az apját, aki éppen valamit próbált elrakni az íróasztalba.

– Atyám, nézz rám. Megkaptad a leveleit?

Don Jacinto a háta mögé rejtette a kezét.

– Az az ember csak azért tért vissza, hogy szerencsétlenséget hozzon ránk.

– Ez nem válasz.

Az öregember habozott. Leonor a nyitott fiókhoz nyúlt, és talált egy fekete cérnával átkötött kis kulcsot. Felismerte a cérnát: ugyanazt a cérnát használta az apja magánleveleinek lepecsételésére Esteban Lujánnal.

Nantan az asztalra nézett, és megváltozott az arckifejezése.

– Ez a pecsét volt azokon a papírokon, amelyekkel kirabolták a családom völgyét.

Don Jacinto felnézett. Már nem úgy nézett ki, mint egy lányát védelmező apa, hanem mint egy meglepett férfi, aki egy évek óta ásott sír mellett áll.

– Leonor – mormolta –, ha kinyitod azt a fiókot, nemcsak az apádat veszíted el. Mindannyiunkat elítélhetsz.

Ha te lennél a helyükben, kinyitnád a fiókot? Kommentelj, oszd meg, és keresd a 2. részt, mert a legrosszabb árulás még csak most kezdődik.

2. RÉSZ
Leonor bedugta a kulcsot, mielőtt az apja megállíthatta volna. Belül nem levelek voltak, hanem okiratok, térképek és egy Esteban Luján által aláírt fizetési lista. Több oldalon Don Jacinto aláírása is szerepelt apacs családok eladásainak tanújaként, akik Nantan szerint soha semmit sem adtak el.

„Hol vannak a leveleim?” – kérdezte Leonor.

– Egy olyan helyen, ahol még megmenthetlek tőlük.

A válasz jobban fájt neki, mint egy vallomás. Nantan kiterítette az asztalra a Sasok-völgy eredeti okiratának egy másolatát, amelyet egy misszionárius mentett meg, mielőtt a hegyi levéltárat leégették. A határok egybeestek azzal a földdel, ahol Esteban rézbányát nyitott. A feltételezett vásárlás a jogos tulajdonosok kiűzése utánra datálódott.