Don Jacinto beleroskadt egy székbe.

– Esteban azt mondta, hogy azok a családok nem fognak visszajönni. Voltak adósságaim, és az édesanyád beteg volt. Tanúként írtam alá a szerződést, cserébe azért, hogy megtarthassam a ranchot.

– És aztán át akartál adni annak a fiának, aki megszervezte a fosztogatást.

– Biztosítani akartam a jövődet.

– Biztosítani akartad a csendedet.

A vita felkeltette a mezőgazdasági munkások figyelmét, és dél előtt a pletyka elterjedt a téren. Esteban két vidéki rendőr kíséretében érkezett. Kalapja levétele nélkül lépett be, és Nantanra mutatott.

– Az az ember szökevény. Adják át!

Az egyik vidéki rendőr előrelépett, de Leonor elé helyezkedett.

„Engem is le kell tartóztatnia. Tíz évvel ezelőtt elrejtettem.”

Esteban megvetően mosolygott.

– A beismerés bűntárssá tesz. Apád elveszíti a vagyonát, te pedig név, otthon és becsület nélkül maradsz.

– A becsület nem az igazmondással vész el. Azzal vész el, ha aláírás mögé bújunk.

Nantan felmutatta a Határőrség által kiállított menlevelét és kereskedőktől származó leveleket, amelyek igazolták idegenvezetői munkáját. A vidéki rendőrség nem tartóztathatta le házkutatási parancs nélkül. Esteban elment, de mielőtt megtette volna, Don Jacintóra nézett.

– Ha ezek a papírok eljutnak a bíróhoz, felfedem, ki hamisította a fő aláírást.

Ez a fenyegetés felfedte, hogy Leonor apja nem volt passzív tanú. Azon az éjszakán Don Jacinto beismerte, hogy egy idős apacs férfi nevét másolta, akit a kitelepítés során öltek meg. Pénzt, vizet kapott a terményeihez, és azt az ígéretet, hogy Leonor feleségül megy Estebanhoz. Utána elrejtette a leveleket, mert Nantan felismerte a neveket, dátumokat és a birtokvonalakat.

„Hagytam, hogy őrültnek nevezzenek, mert a megaláztatásod megvédte a bűnömet” – vallotta be.

Leonor undort érzett, de egy olyan férfit is látott maga előtt, akit saját gyávasága győzött le. Nem bocsátott meg neki. Fogta az okiratokat, és úgy döntött, hogy Ramiro Alcocer bíró elé viszi őket a kerület fővárosában.

Nantan ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje. Az út során bevallotta, hogy nemcsak a szerelem miatt tért vissza. Húga és más családok egy víz nélküli táborban zsúfolódnak össze, abban a reményben, hogy visszaszerezhetik a völgyet. Leonor megértette, hogy a két ló már nem csak egy köteléket jelent; az egyik az ő ígéretét hordozta, a másik pedig az igazságszolgáltatást azok számára, akik nem tudtak visszatérni.

Miközben egy elhagyatott vízikerék mellett pihent, Leonor megmutatta neki a kék gyöngyöt, amelyet 10 évig őrizgetett. Nantan úgy tartotta, mintha a saját emléke egy darabja lenne.

– Azt hittem, elfelejtetted az arcomat – vallotta be.

– Fogságom alatt elfelejtettem az ösvényeket, a hangokat, sőt még a saját nyelvem szavait is. Az arcodat nem.

Nem ígérte meg neki, hogy minden könnyű lesz. A népe bizalmatlan lenne a kisajátítási megállapodást aláíró férfi lányával szemben, és a falu soha nem fogadna el azonnal egy apacsot egy tisztelt család tagjává. Leonor értékelte az őszinteségét. Nem egy újabb szép álomra volt szüksége; egy férfira, aki hajlandó szembenézni vele az igazság következményeivel.

A kanyon felénél lángoló hidat találtak. Lövések dördültek a sziklák közül. A mézszínű kanca felágaskodott, és Leonor elesett. Nantan testét védte, miközben a golyók port kavartak körülöttük. Felismerte Esteban egyik elöljáróját a támadók között.

A kiszáradt folyómederen át menekültek, de az okmányokat tartalmazó táska egy égő ág alatt rekedt. Nantan vissza akart menni. Leonor fogva tartotta.

– Egy darab papír nem éri meg az életed.

– Azon papír nélkül az embereim elveszítik az otthonukat.

Ekkor a kanca, megijedve, de Nantan sípjának engedelmesen, átkelt a füstön, magával húzva a nyereghez erősített táskát. Sikerült visszaszerezniük, bár Nantant oldalba lőtték.

Alkonyatkor érkeztek a bíróságra. A bíró megvizsgálta a bizonyítékokat, és beleegyezett a nyomozás megindításába, de elmagyarázta, hogy az eredeti példány nem elég: szükségük van a módosított főkönyvre vagy annak a vallomására, aki a hamisítást végezte.

– Don Jacintónak kell tanúskodnia – mondta. – Nélküle Esteban azt fogja állítani, hogy mindent kitaláltál.

Amikor visszatértek a haciendába, a raktár lángokban állt, a munkások pedig vödrökkel alkottak élőláncot. Don Jacinto eltűnt. A szobájában vér volt, egy betört ablak, és a fémdoboz, amelyben Nantan leveleit tartotta, nyitva és üresen állt.

Az ágyon Esteban üzenetet hagyott: ha Leonor élve akarja látni az apját, egyedül kell elmennie a bányába, és hajnal előtt el kell hoznia az eredeti okiratot.

3. RÉSZ
Leonor úgy tett, mintha elfogadná a feltételt, de már túl sokat fizetett azért, hogy engedelmeskedett a háta mögött hozott döntéseknek. Míg egy gyógyító bekötötte Nantan sebét, összegyűjtötte a munkásokat, és megmutatta nekik a vesztegetések listáját. Többen elismerték, hogy a nagyszüleiktől koholt adósságok révén elkobozták a földeket. A bűncselekmény, amely látszólag csak az apacs családokat érintette, a falu felét elérte.

– Esteban arra számít, hogy minden család külön-külön fog félni – mondta Leonor. – Ma este együtt kell szembenéznie velünk.

Casilda Luján megjelent az ajtóban. Ugyanaz a nő, aki Leonort gúnyolta, hamuval borított ruhát viselt. Átadott egy kulcscsomót, és elmagyarázta, hogy Esteban a saját családját is verte és fenyegette, hogy fenntartsa birodalmát. Tudta, hol tartja fogva Don Jacintót: a bánya északi aknájánál lévő irodában.