Az egész falu gúnyolódott rajta, amiért minden tavasszal hűségesen várta őt… amíg a férfi egy hajnalon meg nem jelent két lóval.

– Azért nevettem rajtad, mert könnyebb volt őrültnek nevezni, mint beismerni, hogy te a szerelemre vártál, én pedig félelemből maradtam egy férfival – mondta szégyenkezve.

Leonor elfogadta a kulcsokat, nem az apja bocsánatkérését. A megbocsátás várhatott; az apja talán nem.

Nantan megpróbált felkelni.

– Elmegyek veled.

– Nem tudsz felállni.

–Tudok lovagolni. Különben is, ez az igazság a családomhoz is tartozik.

Kínjában görnyedten lovagolt a gesztenyebarna lovon. Leonor felült a mézszínű kancára, a lóra, amelyet neki hoztak. Mögöttük Casilda, a mezőgazdasági munkások és a városból érkezők haladtak előre, akik a tűzvész és az emberrablás hírére úgy döntöttek, hogy nem színlelik többé, hogy Esteban hatalma legyőzhetetlen.

A bánya kopár dombok között emelkedett, fáklyákkal megvilágítva. Leonor egyedül lépett be a táskával, ahogy az üzenet utasította, míg a többiek diszkréten kerülgették a kijáratokat. Don Jacintót egy székhez kötözve találta, arca vérben ázott. Esteban revolvert tartott a kezében, lábánál pedig egy levelekkel teli fémdoboz hevert.

– Add ide az okiratot – parancsolta –, és hazamehetsz.

Leonor elővette a dokumentumot.

– Először is, engedd el.

– Apád már megtanította neked az ígéret értékét. Még mindig bízol egy férfi szavában?

– Néhány embernél.

Esteban túl későn vette észre, hogy a nő nem róla beszél. Nantan megjelent a felső járdán, és elvágta a vészcsengőt tartó kötelet. A robbanás visszhangzott az egész bányában. A munkások kijöttek az alagutakból, és látták, hogy főnökük fegyvert szegez egy fegyvertelen nőre.

Esteban lőtt. Don Jacinto előrelendült a székével, és elhárította a golyót. Az egy sugárnyalábot talált el. Leonor a földre dobta a lámpát, eloltva azt, mielőtt az olaj meggyulladhatott volna. A sötétben dulakodás hallatszott, majd a revolver kattanása hullott ki az üres töltényűrből.

Amikor meggyújtottak egy újabb fáklyát, Nantan lebénította Estebant. Don Jacinto nehezen lélegzett, de még élt. Kint Alcocer bíró és négy becsületes vidéki őr várt, akiket egy haciendából küldött fiú riasztott. Casilda átadta a férje széfjéből elvitt könyveket. Több mint 15 évnyi kifizetésről, fenyegetésekről és csalárd földeladásokról szóló feljegyzéseket tartalmaztak.

Esteban megpróbált mindenkit összeesküvéssel vádolni. Elhalt a hangja, amikor Don Jacinto azonnal tanúskodni kért.

„Én hamisítottam Juh Ndee védjegyét” – mondta a bíró előtt. „Esteban elrendelte a kilakoltatást, de az én kezem tettel igazolta a lopást. Tíz éven át rejtegettem a Nantan lányomnak küldött leveleit is. Nem kérek kegyelmet. Csak azt kérem, hogy a vallomásom szolgáljon annak visszaszerzésére, aminek az elvételéhez én is hozzájárultam.”

A bíró elrendelte Esteban letartóztatását, és Don Jacintót orvosi felügyelet alá helyezte, amíg tanúvallomásokat gyűjtöttek. A befolyásos földbirtokos megkötözött kézzel lépett ki saját bányájából, a munkások pedig, akik korábban áhítattal lesütötték a fejüket, figyelték. Senki sem védte meg.

Hajnalban Leonor hazatért, ölében a fémdobozzal. Nantan napokig élet és halál között ült. Leveleit sorban olvasta az ágya mellett, az elsőtől, amelyet nehézkes vonásokkal írtak, az utolsóig, amely néhány héttel a férje visszatérése előtt kelt.

Ezekben Nantan elmesélte, hogyan kelt át a hegyeken családja túlélői után kutatva; hogyan fogták el és küldték messzire dolgozni; hogyan gyűjtött össze egy gesztenyebarna lóra, és hogyan cserélte el hónapok munkáját a mézszínű kancáért. Minden levélben megismételte, hogy nem tudja, eljutnak-e szavai bárkihez is, de amíg ceruzát tud fogni, addig írni fog.

Leonor az elveszett forrásokért siratta magát, bár tudta, hogy várakozása sosem volt hiábavaló. Az út két oldalán két ember tartotta fenn ugyanazt az ígéretet a távolság, az erőszak és a hazugságok ellenére.

Don Jacintót hamisításért és bűnrészességért ítélték el, de együttműködése további lopott javak felfedezéséhez vezetett. Kora és romló egészségi állapota miatt házi őrizetben töltötte büntetését a haciendában, és kénytelen volt földje nagy részét jóvátételként átadni. Leonor nem próbálta meg megvédeni a következményektől. Minden délután meglátogatta, soha nem keverve össze a vonzalmat a büntetlenséggel.

Hónapokig kért bocsánatot anélkül, hogy követelte volna, hogy megadják.

„Azt hittem, választhatom az életedet, mert én vagyok az apád” – mondta neki egy délután. „A valóságban csak azt a félelmet választottam, ami nekem megfelelt.”

– Tíz évet vettél el az életemből – felelte Leonor. – Nem adhatom vissza a lelki békédet, mintha mi sem történt volna.

-Tudom.

Ez az elfogadás egy kis ajtót nyitott meg. Nem törölte el a sebet, de lehetővé tette az apa és a lánya számára, hogy őszintén beszéljenek. Amikor Don Jacinto szíve kezdett elsorvadni, Nantannal akart beszélni. Az apacs diadal és neheztelés nélkül lépett be, továbbra is botjára támaszkodva.

– Nincs jogom megkérni, hogy gondoskodj róla – mondta az öregember. – Leonor tudja, hogyan kell gondoskodni magáról. Csak annyit akarok mondani, hogy azért próbáltam árnyékot csinálni belőled, mert féltem, hogy a létezésed felfedi, ki vagyok.

Nantan hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

– A vallomása segített az embereimen. A bűntudata nem tűnik el, de végül más célt szolgálhat.

Don Jacinto Leonorra nézett.

– Bárcsak hamarabb megértettem volna, hogy egy lány szeretete nem jelenti azt, hogy elálljuk az útját.

Leonor addig fogta a kezét, amíg el nem aludt. Hat nappal később halt meg, teljes feloldozás nélkül, de szerettei vették körül, és egyetlen titka sem maradt kimondatlanul. Úgy gyászolta, ahogy egy szeretett személyt gyászolnak, aki szintén mély sebet okozott: anélkül, hogy megtagadta volna a két igazság egyikét sem.