1. RÉSZ
Azon az estén, amikor Jacinta Robles kinyitotta a kaput egy éhes katonának, a sógora három szomszéd előtt megesküdött, hogy kidobja a saját házából, ha az a férfi átlépi a kerítést.

Eső esett a zacatecasi Nochistlán dombjain, sárfelhővé változtatva az utat. Jacinta, egy 19 éve gyermektelen özvegy, lámpát tartva figyelte az átázott idegent. Körülbelül 43 évesnek látszott. Egyenruhája kifakult volt, csizmája nyitva, és egy olyan üres hátizsákot cipelt, amely szinte összehajlott.

Átnyújtott neki egy tányér babot meleg tortillákkal a kapu felett. Lassan evett, az utolsó babot is felszedve.

-Hogy hívják?

—Tomás Beltrán.

– És hová tart?

Tomás leengedte a tányért.

– Sehol. Négy évig szolgáltam. Amikor leszereltem, visszatértem abba a városba, ahol felnőttem, de akik ismertek, meghaltak vagy elmentek. Már három napja gyalogolok.

Jacinta hátranézett. Se ló, se csomag, se társ nem volt ott.

Az udvaron ott volt Mora, a barna tehene; Chon, az öreg szamár, amivel árut szállított a városba; és a három pulyka, amelyek összebújva aludtak a veranda alatt. Ezek az állatok gyakorlatilag a családját alkották.

– Aludhatsz az istállóban. Csak ma éjjel.

Még el sem sikerült eltávolítania a barikádot, amikor megjelent Eusebio Robles, elhunyt férje, Mateo öccse. Három falusi férfi kísérte.

Eusebio meglátta az egyenruhát, és az arca megkeményedett.

– Mit keres itt az az ember?

-Étkezési.

– Ez a farm a bátyámé volt.

Jácinta felemelte az állát.

– És Mateo közjegyző előtt hagyta rám.

– Hogy gondoskodhass róla, ne pedig ismeretlen katonákat hozz be.

Tamás hátrált egy lépést.

– Nem akarok gondot okozni, asszonyom. Én mehetek tovább.

Jacinta az esőbe nézett, majd a sógorára.

– Te belépsz.

Eusebio kopogott a kapun.

„Jacinta, ha az a férfi itt alszik, holnap beszélek az ügyvéddel. Az egész város tudja, hogy egyedül vagy. Csak annyit kell tennie, hogy bebizonyítja, hogy már nem megfelelően kezeled az ingatlant, hogy kérje a család beavatkozását.”

—Próbáld ki.

Becsukta a kaput az orra előtt.

Azon az éjszakán Jacinta alig aludt. Nem azért, mert félt Tomástól, hanem mert szembeszállt Mateo családjával egy férfi miatt, akinek a vezetéknevét épp most tudta meg.

Hajnalban kiment, eltökélten, hogy megreggelizteti és elbúcsúzik tőle. Mozdulatlanul maradt.

Tomás a kapuzsanért javítgatta, amit majdnem két éve a vállával tolt.

– Ki adott neked engedélyt?

-Senki.

Megmosta a kezét.

– De ételt és menedéket adtál nekem. Nincs pénzem. Ezt ki tudom fizetni.

Jacinta két ujjal meglökte a fát. A kapu simán kinyílt.

Végül meghívta egy kávéra.

Miközben tortillákat melegített, a családja felől érdeklődött. Tomás elmagyarázta, hogy árva, és mielőtt elindult, megígérte neki, hogy eljegyzi magát egy fiatal nőnek. A kampány során kapott egy levelet.

–Máshoz ment feleségül. Megkért, hogy ne keressem többé.

– Megvan még a levél?

Tomás megérintette az egyenruhája belső zsebét.

– Ez az egyetlen, amit valaha bárki írt nekem egész életemben.

Jacinta a serpenyőre meredt. Ő is megtartott egy levelet: az értesítést, amely megerősítette, hogy Mateo távol az otthonától meghalt. A holttestét soha nem találták meg.

Két papírdarab miatt két ember élt úgy, mintha a legjobb idők már elmúltak volna.

Jacinta az istálló felé mutatott.

„Beázik a tető. Ha megjavítod, adok neked ebédet.”

Tamás most először mosolygott.

A léből megjavított kerítés lett, a kerítésből tiszta kút, a kútból pedig egy régi malom, amely évekig tartó használaton kívüliség után ismét vizet hozott. Tomás fizetés nélkül dolgozott; Jacinta ragaszkodott hozzá, hogy élelmet és száraz sarkot adjon neki.

Tizenkét nap telt el.

Egyik este szájharmonikát hallott. Tomás az istálló előtt ült, és egy szomorú dallamot játszott.

– Egy elhunyt kollégám hagyta rám.

Jacinta néhány másodpercig a kezében tartotta Mateo fényképét, amely oly sok éven át hevert a polcon.

– Ma este játszok még egyet.

Tamás várt.

– Kinek?

– A férjemnek. Senki sem tudja, hol van eltemetve. Talán neki is szüksége van valakire, aki megemlékezik róla.

Tomás a csillagok alatt játszott, Jacinta pedig némán sírt.

De a zene lefelé jött a dombról.

Másnap, amikor Jacinta megérkezett a piacra Chonnal, sajttal és tojással a kezében, nevetést hallott. Aztán meglátta Eusebiot, aki két nővérével együtt várt rá a bolt előtt.

– A botrány már elkezdődött – mondta. – Vagy elhozod még ma azt a katonát a ranchról, vagy a családunk elveszi tőled El Encinót.

Jacinta remegve ért haza, és Tomást éppen a Mora melletti kerítést javítgatta.

– Pakold össze a hátizsákodat. Holnap indulsz.

Tamás nem vitatkozott.

Eltette az ingét, a takaróját és a szájharmonikáját.

– A malom jól sikerült. A kapu is. Nem kell többé tolnod, még akkor sem, ha nem leszek itt.

Jacinta úgy érezte, mintha az utolsó öt szó kitépne valamit a mellkasából.

Azon az éjszakán rájött, hogy nem fél a birtok elvesztésétől.

Attól féltem, hogy újra azt hallom, üres a ház.

Elengednéd, hogy a családja miatt féljen? Mondd el, és keresd meg a 2. részt, mert Eusebio még mindig titkolt valami rosszabbat.

2. RÉSZ
Jacinta hajnal előtt lépett be az istállóba, és Tomást a hátizsákján ülve találta, amint elég világosságra várt a távozáshoz.