A hetedik ember, akit Tomás élve hozott ki a csatatérről, Mateo Robles volt.

3. RÉSZ
Néhány másodpercig senki sem szólt semmit.

Jacinta érezte, ahogy megmozdul a talaj a lába alatt.

– Mateo?

Tomás remegő kézzel vette át a dokumentumot. Felismerte az epizódot, de a vezetéknevet nem. Akkoriban a férfiakat becenevekkel, rangokkal vagy származási helyükkel illették.

– Hetest kaptam – mormolta. – De Mateo Robles…

A tanár folytatta az olvasást. Mateo élve érkezett meg az orvosi állomásra. Kilenc órával később belehalt sérüléseibe. Halála előtt egy rövid nyilatkozatot hagyott hátra családjának, de a dokumentum soha nem hagyta el a katonai levéltárat.

Egy másolatot csatoltak a szolgálati nyilvántartáshoz.

Jacinta megkért, hogy olvassam el.

-Nem lehet.

A tanár megértette. Kinyitotta a második papírlapot.

Mateo megköszönte a katonának, aki az orvosi állomásra vitte. Aztán utasításokat hagyott El Encinóval kapcsolatban.

A birtok teljes egészében Jacinta kezében maradt.

Nem a testvéreitől.

Nem a Robles családból.

Jácintától.

A dokumentum elmagyarázott valamit, amit Eusebio 19 évig titokban tartott: mielőtt elment, Mateo felfedezte, hogy a testvére el akarja adni a föld egy részét, hogy kifizesse a szerencsejáték-adósságait. Ezért készítette el a végrendeletét, amelyben kifejezetten kikötötte, hogy Eusebio ne kezelje az ingatlant.

Jácinta a sógorára nézett.

– Tudtad.

Eusébio visszavonult.

– Ez nem bizonyítja…

–Tudtad, miért hagyott rám mindent Mateo.

A tanár egy másik cetlire mutatott rá. A családot évekkel korábban értesítették a kiegészítő dokumentumok létezéséről, de egy Eusebio Robles nevű személy aláírta az átvételt anélkül, hogy átadta volna azokat az özvegynek.

A vita megszűnt pusztán családi ügy lenni.

Jacinta elvitte a dokumentumokat a bíróhoz. Ügyvédje kérte, hogy csatolják azokat az ügy irataihoz, és benyújtotta a Morával kapcsolatos feljelentést is. A rendőrfőkapitány fényképeket készített az elvágott kötélről, a lábnyomokról és a tehén megtalálásának helyéről.

Nem történtek csodával határos letartóztatások vagy hirtelen vallomások. Hónapokig tartó nyilatkozatok, aláírások és meghallgatások voltak.

Eusebio El Encino elleni keresetét végül elutasították. Emellett felelnie kellett az örökséggel kapcsolatos levelezés visszatartásáért. Mora esetében nem tudták bizonyítani, hogy ő maga szállította el a tárgyat, de az egyik munkás elismerte, hogy pénzt kapott azért, hogy áthelyezze azt arra a telekre. Az ügy pénzügyi kártérítéssel és a Jacinta és az ingatlan további zavarásának megakadályozására vonatkozó végzéssel zárult.

Ami azonban a legjobban fájt Eusebionak, az nem a tárgyalóteremben történt.

A saját családja előtt történt.

Az egyik nővére szembeszállt vele.

– Tizenkilenc éven át elhitettétek velünk, hogy Jacinta kihasználta Mateót.

– Azt védtem, ami a miénk volt.

– Nem. Azt akartad, ami a tiéd volt.

Ettől kezdve a Robles család megosztott volt. Néhányan büszkén abbahagyták a beszélgetést Jacintával. Mások bocsánatot kértek. Jacinta nem követelt semmilyen hamis kibékülést.

Tomás sem ünnepelt.

Felfedezte, hogy a férfi, akinek a fényképét hónapok óta a házban látta, ugyanaz a katona, akit sok évvel korábban robbanások és por közepette cipelt.

Azon az estén Mateo képe előtt ült.

– Bocsánat, hogy nem emlékszem a nevedre.

Jácinta leült mellé.

– Többet tettél érte, mint bármelyikünk tehetett volna.

Tamás megrázta a fejét.

– Nem én mentettem meg.

–Adtál neki 9 órát. Ennek köszönhetően tudta kimondani ezeket a szavakat.

Elvette a szájharmonikát az asztalról, és átnyújtotta neki.

—Tocale.

Tamás játszott.

De Jacinta ezúttal nem bűntudatot érzett. Hálát érzett.

A katonai dokumentum minden kétséget eloszlatott Tomással kapcsolatban. Megerősítette személyazonosságát, családi állapotát és a tisztességes leszerelt szolgálatát. A dokumentum még egy érdemeiért kitüntetett dicséretet is megemlített, amelyet soha nem igényelt.

A plébános csendben olvasott fel mindent.

Aztán kérte, hogy láthassa őket.

– Hibáztam.

Tamás vállat vont.

– Nem ő volt az egyetlen.

– Ez nem mentség számomra.

A pap Jacintára nézett.

– Én is hozzájárultam ahhoz, hogy az emberek megítéljék. Fáradoznom kellett volna azzal, hogy ellenőrizzem az igazságot, mielőtt a pletykákat erkölcsi figyelmeztetésekké változtattam.

Jacintának nem kellett látnia a megaláztatást.

– Akkor csinálj valami hasznosat a hibával.

-Milyen dolgot?

—Cásenos.

Az esküvőt egy tavaszi vasárnapon tartották.

Jacinta elefántcsont színű ruhát viselt, amit maga alakított át. Tomás új fehér inget. Nem voltak drága ékszerek vagy fontos vendégek. Mora a karámban maradt, Chon a szertartás felét kintről bőgte, a három pulyka pedig az emberek mögött sétált, amikor visszatértek El Encinóba.

Dr. Salcedo is ott volt. A tanárnő és több szomszéd is, akik már hónapokkal korábban pletykáltak róla.

Eusébio nem jelent meg.

Az áldás után Tomás elővette a szájharmonikát.

– Ennek valószínűleg nem a templomba valónak kell lennie.

A pap elmosolyodott.

– A történtek után azt hiszem, egy kivételt tehetünk.

Tomás a szokásos dallamot játszotta.

Jácinta megértette, hogy az a dal már nem csak a halottaké. Azoké is, akiknek sikerült visszatérniük.

A következő évek átalakították El Encinót. Két emberrel a malom tovább működött, a kút beomlása megszűnt, és Jacinta kis sajtüzlete elkezdte értékesíteni a szomszédos városokban.

Tomás soha nem hencegett katonai múltjával.

Amikor valaki hősnek nevezte, ő is ugyanolyanul reagált.

– Megtettem, amit tudtam, és sokszor ez sem volt elég.

A városlakók egyszerűbb okokból is tisztelték. Segített kerítéseket javítani, betegeket ápolt, tudta, hogyan kell megnyugtatni a megijedt állatokat, és soha nem utasította vissza az ételt senkinek, aki a kapuban megjelent.