— Ne menj el.

Tamás felnézett.

– Tegnap az ellenkezőjét kérte tőlem.

– Tegnap félelemből beszéltem. Ma beszélek.

Jácinta nyelt egyet.

„Tizenkilenc éve élek egyedül. El tudom viselni Eusebio pletykáit. Amit viszont már nem bírok elviselni, az ez az élettelen ház.”

Tamás mozdulatlan maradt.

– Soha senki nem kért meg, hogy maradjak.

– Nos, majd megszokod. Maradj.

Attól a naptól kezdve abbahagyták a bujkálást. Szombatonként együtt mentek le a faluba: Jacinta Chonon lovagolt, Tomás pedig mellette sétált a kosarakkal. Egyre jobban összeveszett a tekintetük. Eusebio elkezdte mesélni, hogy a katona elcsábított egy özvegyasszonyt, hogy vegye el magának El Encinót.

A legnehezebb csapás Mateo halálának évfordulójára rendezett családi étkezés során érte. Eusebio két nővérével és egy pertervezetnek tűnő irattal jelent meg.

– A család nem fogja megengedni, hogy Mateo örökségét egy hajléktalannak add át.

Jácinta kettészakította a leveleket.

– Mateo hagyatéka az én nevemre van bejegyezve.

– És mit gondolt volna a bátyám, ha látja, hogy egy fedél alatt alszol valaki mással?

A vád megviselte.

Tamás még mindig aludt az istállóban, de Euszebiosznak nem igazságra volt szüksége; szégyenre.

Tamás közeledett.

– Soha többé ne beszélj így vele.

– Fogd be a szád! Azt sem tudjuk, ki vagy.

Eusebio meglökte.

Tomás ökölbe szorította a kezét, de nem válaszolt.

–Elég erőszakot láttam már ahhoz, hogy tudjam, mikor nem érdemes alkalmazni.

Ez a mondat Eusebiot harc nélkül hagyta, amire vágyott.

Jacintát azonban valami más is lesújtotta: a kétség, hogy vajon elárulja-e Mateót.

Azon az éjszakán Tomás egy fogadalmi gyertya előtt megtalálta az elhunyt fényképét.

– Jó ember volt?

-Sok.

– Akkor nem szeretném, ha idő előtt eltemetnék vele.

Tomás elmesélte, hogy látta már meghalni a nős katonákat. Utolsó pillanataikban szinte egyikük sem beszélt dicsőségről.

– Azt kérték, hogy az asszonyaik éljenek tovább. Egy igazán szeretett halott férfi nem kíván annak a börtönévé válni, akit hátrahagyott.

Jácinta addig sírt, amíg teljesen ki nem merült.

Ugyanazon az estén felajánlotta Tomásnak a hátsó szobát.

– Mindenki a saját szobájában.

-Értettem.

– De ugyanazon fedél alatt.

Tamás bólintott.

3 héttel később megérkezett a tél.

Jacinta szörnyen megbetegedett. A kora reggeli órákban felment a láza, és nehézlégzésbe kezdett. Tomás felült Chonra, és lement Dr. Salcedo rendelőjébe.

A diagnózis tüdőgyulladás volt.

– A következő 72 óra kulcsfontosságú.

– Majd én gondoskodom róla.

Tomás három éjszakán át alig aludt. Vigyázott a tűzre, elkészítette a gyógyszereket, kanálonként vizet adott neki, és nedves ruhákat cserélt, miközben kint a dér borította El Encinót.

A legrosszabb időkben Jacinta őrjöngve Mateót kiáltotta.

Tomás elővette a szájharmonikáját, és eljátszotta ugyanazt a dallamot, amelyet hónapokkal korábban az elhunytnak ajánlott.

A 3. nap hajnalára a láz alábbhagyott.

Jacinta kinyitotta a szemét, és látta, hogy Tomás a székben rogyva ül, és még mindig a kezét fogja.

– Nem ment el?

-Megígértem neki, hogy maradok.

Ökölbe szorította az ujjait.

– Szeretem őt, Tomás. És már túl közel voltam a halálhoz ahhoz, hogy folyton az ellenkezőjét színleljem.

A férfi, aki egész hadjáratokat túlélt sírás nélkül, lehajtotta a fejét.

– Én is szeretem őt.

Amikor Jácinta visszanyerte erejét, Tomás megkérte a kezét.

A probléma az volt, hogy Eusebio már meglátogatta a plébánost.

A pap megtagadta az esküvő lebonyolítását, amíg Tomás nem tudta igazolni személyazonosságát, családi állapotát és hátterét. Érvelését nehéz volt cáfolni: senki sem ismerte igazán az újonnan érkezőt.

Jacinta segítséget kért a falu egykori tanítójától. Kéréseket küldtek a katonai levéltárnak, hogy megszerezzék Tomás szolgálati nyilvántartását.

Hetek teltek el.

Amíg vártak, Eusebio polgári pert indított, azt állítva, hogy Jacintát manipulálva akarták megszerezni az ingatlant. Nem sikerült elérnie, hogy elvegyék tőle El Encinót, de valami kegyetlenebbet elért: arra kényszerítette, hogy megjelenjen a nyilvánosság előtt.

A bíró előtt Jacinta meghallgatta sógorát, amint azt állítja, hogy idősebb nő, érzelmileg sebezhető és egy idegen uralja.

Jácinta felállt.

„54 éves vagyok, nem 4. Azóta én kezelem ezt az ingatlant, mióta szimbolikusan eltemettük Mateót, mert még a holttestét sem adták vissza nekünk. Ha úgy döntök, hogy megosztom az asztalomat valakivel, nincs szükségem a férjem testvéreinek engedélyére.”

A bíró bizonyítékok hiányában elutasította a sürgős beavatkozást az ingatlanon, bár a vagyonjogi eljárás folytatódik.

Eusebio kiviharzott.

Két nappal később valami még rosszabb történt.

Móra eltűnt.

Azt találták, hogy a karám kötelét elvágták, és a régi út felé vezető ösvények láthatók. Tomás órákon át követte a nyomokat, mígnem megtalálta a tehenet Eusebio egy elhagyatott földdarabja mögött kikötve.

Nem vádolt bizonyítékok nélkül. Elment a rendőrfőkapitányhoz, megmutatta az ujjlenyomatokat, és feljelentést tett.

Eusebio azt állította, hogy valaki meg akarta keretezni.

Ugyanazon a délutánon, amikor a konfliktus kirobbant, egy hírnök érkezett a hadügyminisztérium válaszával.

A tanár Jacinta, Tomás és a biztos előtt bontotta fel a borítékot.

Elolvasta az első néhány sort, és elsápadt.

Thomas nemcsak hogy becsületes magaviselettel szolgált négy évig.

Jelentés szólt egy hadműveletről, ahol személyesen mentett ki hét, ellenséges tűz alatt megsebesült katonát.

De a tanár tovább olvasott.

Aztán felnézett Euszebioszra.

– Egy másik név is felbukkan itt.

Eusebio elvesztette a színét.