1. RÉSZ
Elena Beltrán leszállt a postakocsiról, és rozsdás tűvel szegezte tekintetét arra a férfira, akinek feleségül ígérte magát, miközben San Jerónimo egésze arról suttogott, hogy hat embert ölt meg.

Mateo Fierro a hintó ajtajában állt. Magas volt, revolvert tartott a kezében, és egy sebhely éktelenkedett az arcán. Amikor azonban meglátta a remegő kezet, felemelte a sajátját, és hátralépett.

–Nyugi, kisasszony. Nem harapok… szinte soha.

Elena erősebben szorította a tűt.

– Azt mondták, hogy gyilkos vagy.

– Én öltem. Ha vissza akarsz térni Chihuahuába, én fizetem az útiköltségedet. Nem kell hozzám feleségül jönnöd, és semmit sem kell nekem magyaráznod.

Ez inkább nyugtalanította, mint fenyegetésnek tekintette. Mateo hónapok óta hirdette egy regionális hetilapban, hogy feleséget keres a Los Álamos-i ranchra. Levelei visszafogottak és udvariasak voltak. Elena Hermosillóból válaszolt rájuk, a leánykori nevét használva, nem reménykedve, hanem mert el kellett tűnnie.

„Nincs hová visszamennem” – vallotta be. „Csak ez a bőrönd van nálam.”

Mateo anélkül vette el a poggyászt, hogy hozzáért volna. A szekéren elég helyet hagyott közöttük egy embernek. Miközben Chihuahua síksága felé tartottak, mesélt neki a szarvasmarháiról, lovairól, a beomlott tetőről és egy Canela nevű ideges kancáról. Nem szépített semmit.

Los Alamosban megmutatta neki a konyha melletti szobát. A zár belül volt.

–A pajtában fogok aludni. Éjjel-nappal bezárhatod. Nincs másik kulcs.

Elena a tiszta ágyra és Mateo elhunyt anyjának fényképére nézett. Ennek ellenére kinézett az ablakon, megszámolta a kijárathoz vezető lépcsőfokokat, és a fegyverek felől érdeklődött. Mateo egy ládára mutatott a pajtában, és otthagyta a revolverét a szeme láttára, mintha megértené, hogy a bizonytalanság kegyetlenebb lehet az igazságnál.

– És milyen fizetésre számítasz utána?

Mateo levette a kalapját.

– Társaság, ha valaha is adni akarsz. Különben semmi. Az étel a táplálék, az ágy a pihenésre való, és a háznak nem szabad ketreccsé válnia.

Elena fékezhetetlenül sírt. Mateo vizet hagyott az ajtó mellett, és elsétált a karámba, ahol ugyanolyan türelemmel nyugtatta Canelát, anélkül, hogy rángatta vagy megütötte volna. Azon az éjszakán Elena a párnája alá tette a tűt. Amikor csizmák zaját hallotta a folyosón, azt gondolta, megérkezett a sok kedvesség ára. Hajnalban talált egy takarót, amit egy kő tartott, és egy üzenetet: „A hegyek kihűlnek hajnalban.”

A következő napokban Elena főzött; Mateo kerítéseket javított. A tyúkok visszavették az óljukat, a szarvasmarhák abbahagyták a veteményeskertben való támadást, és a kakas minden reggel napkelte előtt kukorékolt. Mateo soha nem lépte át a küszöböt. Még annyi pénzt is hagyott a kandallópárkányon, hogy Elena el tudjon menni.

A kedvesség nem nyugtatta meg teljesen. Elena ismerte a kegyetlenség szabályait: egy állkapocs feszüléséből előre tudta látni a sikolyt. A türelem viszont valaha Esteban csalija volt. Ezért figyelte Mateót, amikor azt hitte, hogy nem figyelik. Látta, ahogy Centella, keverék kutyája lábát csipegeti, sót szór a szarvasmarhák közé, és két órán át vár, amíg Canela beleegyezik, hogy közeledjen. Egyetlen állat sem engedelmeskedett félelemből. Ez az apró bizonyíték kezdett többet nyomni a latban, mint a faluban terjedő pletykák.

6-án megérkezett a biztos és két fegyveres férfi. Meg akarták győződni arról, hogy a nőt nem a „Sierra Hóhérja” tartja fogva. Mateo nem kezeskedett érte.

– Kérdezd Elenát. Az ő szava többet ér, mint az enyém.

Elment, miközben a tűt elrejtette.

„Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni. Ez az egyetlen férfi, aki valaha is biztonságos menedéket adott nekem.”

Azon az estén két tányért tett az asztalra. Mateo ezután bevallotta, miért nevezték gyilkosnak. Évekkel korábban, egy sonorai katonai hadjárat során a kapitánya elrendelte egy viskó felgyújtását, amelyben egy anya, idős apja és két gyermeke tartózkodott. Mateo megölte a tisztet, aki éppen felgyújtani készült a kunyhót, majd elhagyta a házat. A többi halott bosszúból küldött fegyveres volt.

„Megtennéd újra?” – kérdezte Elena.

– Hogy megakadályozzuk egy család elevenen való elégetését, igen.

Először aludt nyitott zárral.

Hét nappal később San Jerónióba mentek lisztért és gyógyszerért. Több nő elveszett léleknek kezdte nevezni, amiért egy bűnözővel él együtt. Elena addig tűrte a tekintetüket, amíg egy ismerős hang meg nem fagyasztotta a vért az ereiben.

– Végre megtaláltalak, feleségem.

A kifogástalanul öltözött, mosolygós Esteban Valdés átkelt az utcán. Elena hátralépett. Mateo kijött a boltból, és eléjük lépett. Esteban egy házassági anyakönyvi kivonatot tartott a magasba az egész város előtt.

„Az a nő az enyém. Holnap visszatérek egy elfogatóparancssal, hogy elvigyem, és ha ellenállsz, Fierro, lelőtelek emberrablásért, és láncra verve viszem el.”

Megbíznál Mateóban a fenyegetés után? Mondd el, mit tennél, oszd meg, és a 2. részt keresd meg a hozzászólásokban.
2. RÉSZ
Mateo nem rántotta elő a fegyverét. Megkérte Estebant, hogy mutassa meg a dokumentumait a biztosnak, és engedje meg Elenának, hogy beszéljen anélkül, hogy odamenne hozzá. A férfi mosolya megremegett: hozzászokott, hogy négyszemközt uralkodjon, tanúk előtt nem hallgatják ki.

Több szomszéd is Esteban pártját fogta, amikor meglátták a drága öltönyét. Az egyik ragaszkodott hozzá, hogy a feleségnek vissza kell térnie, még akkor is, ha a házasság nehéz. Mateo egyszerűen úgy helyezkedett el, hogy Esteban ne érhesse el. Elena megértette, hogy a város is csendet követel a látszat megőrzése érdekében.