1. RÉSZ
A város már eltemette Jacinta Salgadót, amikor Esteban Ríos lova úgy döntött, hogy felmegy a hegyre, ahol senki sem maradhatott életben.

Por borította Esteban kalapját, a ruházatát, sőt még a San Jerónimo del Monte-ban ismételgetett igazságokat is. 50 évesen a farmer nem hitt a szellemekben. Hitt a hirtelen áradásokban, a törött csontokban és a rosszul megválasztott ösvényekben. Ezért rángatta erősen a gyeplőt, amikor Lucero, 12 éves gesztenyebarna dereslova, letért a farmra vezető ösvényről.

– Ne arra, makacs kölyök. Havazni fog.

Lucero patáit a laza sziklába vájta, és lenézett a Cañada del Venado-szurdokba, magasan a Sierra Madre Occidentalban. Lihegve és lihegve, hegyezve a fülét. Nem félt; mintha egy hívást hallana.

A november végi szél jégillatot hozott. Esteban három napot töltött kóbor szarvasmarhák összegyűjtésével, és már csak forró kávéra, mezcalra és a fekhelyére vágyott. Pedig csikókora óta ismerte az állatot. Lucero soha nem ellenkezett ok nélkül.

Esteban meglazította régi pisztolya szíját, attól tartva, hogy pumával találkozik, és elengedte a lovat. A mászás brutális volt. Majdnem egy órán át a ló holt fenyőkön, dér borította sziklatömbökön és olyan szakadékokon át mászott, amelyek akár mindkettőjüket elnyelhették volna. Minden egyes megcsúszásnál Esteban arra gondolt, hogy visszafordul. De Lucero csak ment tovább, izzadva a hidegben, szinte emberinek tűnő sietséggel.

Megkerülve egy sziklafalat, egy rejtett párkányra értek. Egy sekély, széltől védett barlang volt ott. Lucero megállt, és halkan felnyögött, nem riadtan, hanem üdvözlésképpen.

Esteban leszállt a lováról. A távolban ágak halmait, egy jégtől megkeményedett kék ponyvát és egy hamuval borított kövekből álló kört látott. Állott füst, izzadság és beteg hús szaga terjengett.

– Van ott valaki!

Senki sem válaszolt. Esteban előrántotta a fegyverét. Lucero elment mellette, elérte a ponyvát, és csőrével felemelte. Egy zihálás hallatszott alulról. Egy hegyénél megfeketedett kéz nyúlt ki az ágak közül, és megérintette a ló orrát. Lucero nem hátrált; hagyta, hogy remegő ujjai megszorítsák a sörényét.

Esteban tokjába tette a pisztolyát, és lassan visszahúzta a ponyvát. Egy csont és bőrré vált nőt talált, akit férfidzsekibe csavart. Szőke haja az arcába tapadt, egyik lába meztelen volt, jobb lábát pedig ágak és szövetcsíkok rögzítették. Édes illat áradt a sebből.

Aztán felismerte a szemét.

– Jácinta…

Jacinta Salgado majdnem három hónappal korábban tűnt el. Egy szeptemberi viharban egy hirtelen árvíz pusztította el az alacsonyan fekvő utat, és a teherautóját egy hídnak csapta. Megtalálták a betört szélvédőt, de a holttestét nem. Esteban négy napig vett részt a keresésben. Két héttel később az önkormányzat halottnak nyilvánította. Férje, Mateo, egy üres koporsó előtt sírt, míg Remedios, Jacinta édesanyja nyilvánosan azzal vádolta meg férjét, hogy eltüntette, hogy elkobozza a földjét.

Ettől kezdve a család megosztott volt. Julián, Jacinta bátyja, követelte, hogy Mateo hagyja el az örökölt gyümölcsöst. Mateo ezt elutasította, és minden vasárnap folytatta a keresését, annak ellenére, hogy mindenki gyilkosnak nevezte.

A vád megmérgezte San Jerónimót. Remedios abbahagyta a sajt árusítását Mateo családjának; nagybátyjai átmentek az úton, amikor megjelent, és néhány szomszéd az „ADJÁTOK VISSZA” feliratot festette a bejárati ajtajára. A pár az utazás előtt veszekedett, mert Jacinta jelenteni akarta az illegális fakitermelést a családi földön. Julián ezt az érvet hozta fel a gyilkosság indítékaként. Holttest vagy bármilyen bizonyíték nélkül a parancsnok nem tartóztatta le Mateót, de a nevét sem sikerült tisztáznia. Még a pap is azt tanácsolta neki, hogy hagyja el a várost. Azt válaszolta, hogy nem hagyja el azt az utolsó helyet, ahol Jacinta tudná, hol keresse.

Esteban letérdelt, és megvillantotta csupasz kezét.

– Esteban vagyok, a Los Pinos ranchról. Nem foglak bántani.

Lucero közelebb hajolt. Jacinta végigfuttatta ujjait a sörényén, és rájött, hogy nem hallucinál. Könnyek gördültek végig két tiszta ösvényen piszkos arcán.

Esteban betakarta a kabátjával, és adott neki egy korty vizet. Kint hullani kezdtek az első hópelyhek. Vihar közepén megpróbálni lehullni őket öngyilkosság lenne.

– Itt töltjük az éjszakát. Holnap elviszlek Mateóhoz.

A rémület eltörölte Jacinta arcáról a megkönnyebbülést. Olyan erővel szorította magához, ami lehetetlen volt egy ilyen gyenge ember számára.

– Mateóval, igen. De ne mondd meg Juliánnak, hogy élek. Azon az éjszakán követett.

Egy mennydörgés rázta meg a hegyet, és a bejárat eltűnt egy hófal mögött.

Megbíznál Mátéban? Kommentelj, oszd meg és keresd a 2. részt, mert a vihar éppen csak elkezdte felfedni az igazságot.

2. RÉSZ
A hóvihar úgy csapkodott a barlangra, mintha le akarná tépni a hegyvonulatról. Estebannak nem volt ideje Julián felől kérdezősködni. A hideg előbb ölhette volna meg Jacintát, mint bármilyen titkot.

Száraz ágakat gyűjtött, beszorított egy fatörzset a sziklák közé, és viasszal bevont gyufával tüzet gyújtott. Aztán Lucero vállára nyomta magát, amíg a ló össze nem rogyott és el nem feküdt. Jacinta rögtönzött fekhelyét a tűz és az állat meleg háta közé vonszolta. Lucero mozdulatlan maradt, élő falként a jégnek támaszkodva.

A lába feldagadt és égett. Esteban nem vette le a lábára tekert zsákot; a szag fertőzésre utalt. Havat olvasztott egy csészében, kávét és néhány csepp mezcalt adott hozzá. Majd megpuhított egy darab szárított húst a folyadékban.