– Lassan rágj.

Jacinta engedelmeskedett, kétségbeesett éhség hajtotta. Amikor a meleg elmúlt, megszólalt.

Az árvíz éjszakáján a szállítási engedélyek másolataival távozott az El Salto-i erdészeti hivatalból. Hónapok óta gyanította, hogy Julián fenyőfákat vág ki a családi telken, és anyja aláírásával árulja a fát. Jacinta tiltakozott, mivel a város forrása erről a hegyoldalról fakad. Mateo támogatta őt, és ezért esküdött meg Julián, hogy kizárja őt a családból.

–Utolért a benzinkútnál. A mappát akarta. Mondtam neki, hogy már küldtem másolatokat.

– Bántott téged?

Követt engem a teherautójával. Nem ütött meg, de nem engedett vissza. A patak már átszelte az utat. Félelemben előreléptem, és a víz elsodorta a teherautót.

A szélvédő egy oszlopnak csapódott. Jacinta kimászott az ablakon, megragadott egy gyökeret, és sikerült elérnie a partot. Egy kő eltörte a lábát. Ahogy a vízszint tovább emelkedett, felfelé kúszott a dombon, abban a hitben, hogy a kutatók átvizsgálják a hegyeket. Senki sem gondolta volna, hogy ezzel a sérüléssel 12 kilométert is képes megtenni.

Fenyőmagon, rovarokon, puha kérgen és a ponyvájában összegyűjtött vízen élt. Látott helikoptereket a távolban, de a tábortűze füstje beleolvadt a ködbe. Amikor elkezdődött a hóesés, elfogadta, hogy meg fog halni.

A kabát egy ismeretlen favágóé volt, aki évekkel korábban elhagyott egy tábort. A zsebeiben cérnát, egy gáz nélküli öngyújtót és két megkeményedett cukorkát talált. A cérnával összevarrta a ruhája alatt hordott táskát. Az öngyújtó fémjével fakérget kapart, hogy parazsat gyújtson. Apró darabokra törte a cukorkákat, és az utolsót arra a napra tette, amikor már nem tudott felkelni. Felajánlotta Estebannak.

– Tartsd meg. Majd megeszed, ha otthon leszel.

– Mi van, ha nem érkezem meg?

– Lucero nem azért jött fel ide, hogy elveszítsen téged lefelé menet.

Jacinta megsimogatta a ló homlokát. Elmesélte, hogyan hallotta lázas éjszakákon Mateo hívását a szakadékból. Néha addig válaszolt, amíg el nem vesztette a hangját. Máskor elképzelte, ahogy anyja forró húslevessel érkezik, és Julián nevet mögötte. A legrosszabb fájdalom nem a lába volt, hanem a gondolat, hogy a családja elfogadja a hazugságot, mert könnyebb volt, mint tovább keresni őt.

– Mateo eljött – biztosított minket Esteban –. Minden vasárnap. Anyád azt mondta, hogy csak színleli.

Jácinta lehunyta a szemét.

–Anya mindig hitt Juliánnak. Azt mondta neki, hogy Mateo el akarja lopni a gyümölcsösömet.

Esteban ekkor megértette, miért ért véget ilyen gyorsan a keresés a hegyekben: Julián meggyőzte a hatóságokat, hogy Jacintát a gát sodorta el. Ő szervezte meg a megemlékezést, fizette az üres koporsót, és nagylelkűségét Mateo elleni ítéletté alakította.

A kora reggeli órákban Esteban a tűz mellett vigyázott és figyelte Jacinta légzését. Lucero nem mozdult, még akkor sem, amikor szikrák súrolták a farkát. Hajnali 5 óra körül elült a szél. Közel 60 centiméter hó esett.

Esteban csak egyszer csukta be a szemét. Arra ébredt, hogy Lucero az orrával megbökte a vállát. A tűz halványult, és Jacinta már nem reszketett, ami veszélyesebb jel volt, mint maga a remegés. Hozzátette az utolsó fadarabot, összedörzsölte a kezét, és inni adott neki. Nem volt rádió- vagy telefontérfogat. Megértette, hogy hajnalban választania kell a leereszkedés kockázata és a barlangban lévő biztos halál között.

– Le kell mennünk. Terjed a fertőzés.

Kegyetlen volt a nyeregbe emelni. Jacinta beleharapott egy bőrszíjba, hogy elfojtsa a sikolyát, amikor a lába a kengyelhez ért. Esteban kötéllel a derekát a szarvhoz kötötte, így sérült lába szabadon maradt. Átölelte Lucero nyakát.

– Ne engedd el, még akkor sem, ha elveszíted az eszméletedet.

Esteban előrement, egy ággal kitapogatva az utat. A hó alatt jégfoltok és láthatatlan rések voltak. A ló leereszkedett, súlyát centiméterről centiméterre a hátsó lábára helyezve.

Két óra múlva a sétabot átszúrt egy kérget, és Esteban derekáig elesett. Miközben megpróbált kiszállni, fémes súrlódást hallott. Lucero első patája megcsúszott. A ló a szakadék felé dőlt, és a nyereghez kötözött Jacinta egy felhőkkel borított űr felett lebegett.

Esteban a gyeplő felé vetette magát. Lucero rúgkapált és küzdött, szilárd talajt keresve. A szíj szálról szálra kezdett elszakadni a csatnál.

Jacinta kinyitotta a szemét, és meglátta, hogy Esteban mögött egy fekete kabátos alak közeledik az ösvényen puskával a kezében.

– Julian az!

A gyeplő eltört.

3. RÉSZ
Esteban hátraesett, kezében a bőrdarabbal. Lucero félig lecsúszott, de ahelyett, hogy előretört volna, hátsó lábait bevágta, és mellkasát a kőfalnak csavarta. Egy pata repedésbe ütközött. A ló megremegett, összeszedte minden erejét, és visszavetette magát az ösvényre.

Jacinta elájult a nyakán.

A fekete zakós alak közeledett. Esteban előrántotta a pisztolyát, bár az ujjai elzsibbadtak. A férfi mindkét kezét felemelte, és a puskát a hóba helyezte.

– Én vagyok Mateo!

Estebannak eltartott egy ideig, mire felismerte a szakálla és a kapucnija alatt. Mateo Salgado hátizsákot és ásót cipelt, és kimerültnek tűnt. Látta Lucero nyomait az erdei úton, és követte őket, azt gondolva, hogy a keresésben használt lovak egyikéi. A puskát a pumák elleni védekezésre használták.

Amikor meglátta a széken fekvő nőt, levegőért kapkodott.

– Jácinta…

A neve hallatán magához tért. Úgy nézett Mateóra, mintha egy folyó túloldaláról figyelne egy fényesen kivilágított házat.