1. RÉSZ
A három ezüstpénz remegett Sofia Navarro tenyerében, amikor alkonyatkor megérkezett az El Encino ranchra, cipője elkopott a kövektől, 13 kilométernyi ösvényen maga mögött. Esteban Salgado abbahagyta a reteszt igazgatását, amikor meglátta, hogy a nő felmászik a verandára. Nem értette, miért gyalogolt fel egészen a hegyekbe egy varrónő, akinek alig tellett a szobája San Jerónimóban, csak hogy visszaadjon neki egy bőrtáskát.

Sofia a korláton hagyta a táskát.

– Túlfizetett nekem.

Esteban kinyitotta a csatot. Benne volt a fizetési csekkje, aprópénzei és egy gyógyszertári nyugta, Mateo Salgado, kilencéves fia nevére. Semmi sem hiányzott.

– Megtarthattad volna.

– Megtehettem volna. De nem az enyém volt.

Esteban elővett 3 érmét, és felajánlotta neki.

– A fáradságért.

– Már fizetett nekem az ingei megjavításáért.

– Ez más.

– Nem nekem.

A választól elállt a szava. Sofia ruhája poros volt, keze vörös a hidegtől, és olyan méltósággal telt meg, amihez nem kellett engedélyt kérnie. Esteban a faluba vezető utat nézte. Már majdnem sötét volt.

– Nem mész le egyedül.

– Éjszaka sétáltam.

-Nekem semmit sem kell bizonyítanod.

Az ajtó nyikorgott. Mateo egy túlméretezett pulóvert viselt. Sofiára pillantott, majd a táskájára, és szó nélkül közelebb lépett. Hirtelen megragadta a kendő szélét.

Mióta Clara, Esteban felesége, 3 évvel korábban meghalt, Mateo nem került senkihez közel.

– Maradj vacsorára – mondta Esteban – Holnap elviszlek a faluba.

Sofia már majdnem visszautasította, de Mateo nem engedte el a kendőt. Ez az apró gesztus minden makacskodást felülmúlt. Csak pénzt akart visszaadni; hirtelen egy olyan házba lépett be, ahol valakinek a hiánya még mindig ott motoszkált egy széken.

A konyhában fatüzelésű kályha, három óntányér és egy évek óta használt asztal állt. Miközben babot melegítettek szárított hússal, Sofia elkérte a számlát.

– Mateónak magas láza volt tavaly télen – magyarázta Esteban. – Az orvos azt akarja, hogy megigya a szirupot, mielőtt beköszönt a hideg idő.

A következő napokban Sofia visszatért, hogy elintézze a teendőit. Soha nem érkezett üres kézzel, és soha nem kért, hogy tovább maradhasson a szükségesnél. Megfoltozta a kabátjait, megerősítette Mateo nadrágját, és kicserélte egy dzseki bélését. Mateo a kapunál várta.

– Holnap jössz?

– Ha apádnak még van nekem munkája.

-Vannak.

Esteban a folyosóról úgy tett, mintha nem hallaná.

Egyik délután Sofia két takarmánykönyvet talált a tűzhely mellett. A zsákok ára nem egyezett meg a befizetett összegekkel. Több oldalt is átnézett.

Amikor Esteban visszatért, a nő elé tette a könyveket.

– Valami furcsa történik itt.

– Egy tévedés?

– Nem úgy tűnik.

Éjfél utánig folytatták a számlák kezelését. A hiány már három hónapja nőtt. A számlákat Héctor Paredes, Clara testvére és Mateo nagybátyja írta alá, aki Clara halála óta segített a bevásárlásban és a banki ügyintézésben.

Esteban becsukta a könyvet.

–Hector a család tagja.

– A számok nem törődnek a családdal.

Másnap Mabel, a panzió tulajdonosa, megállította Sofiát a lépcsőn.

– Azt mondják, Clara helyét próbálod átvenni.

Zsófia lefagyott.

Azon a délutánon Hector megtalálta Estebant a raktár előtt.

– A húgom még három éve sem halt meg, és máris egy másik nő ül az asztalánál.

– Vigyázz a szavaidra!

– Az emberek beszélnek, Mateo egyre jobban szeret, és az a nő már rá is teszi a kezét a számláidra.

Esteban tudta, hogy Hector neve szerepel a számlákon, de ő a szeretett nő testvére is. Habozott.

Ez a kétség elég volt.

Másnap Sofia csak két tányért talált az asztalon. Esteban az ajtóban fizetett neki, és nem hívta meg vacsorára. Mateo a folyosóról megkérdezte:

– Fizetett azért, hogy elmenj?

Sofia leguggolt elé.

– Épp most fejeztem be a munkámat.

– És nem jössz vissza?

Estebanra nézett. A férfi kinyitotta a száját, de nem találta a szavakat.

Zsófia fogta a kosarát és elment.

Azon az estén Esteban kinyitott egy jegyzetfüzetet, és talált egy számlát, amit Sofía ceruzával jelölt meg. A margóra ezt írta: „Aláírás ellenőrzése”. Alatta Héctor aláírása szerepelt… és ez nem volt ugyanaz, mint az előző hónapokban.

Hajnalban egy banki értesítés jelent meg a kapun kitűzve: a ranch hitelét felgyorsították. Estebannak 30 napja volt a fizetésre, különben elveszíti El Encinót.

Ha még a családod is el tud titkolni egy ilyen árulást, te mit tennél? Írd meg kommentben, és a 2. részt is megtalálod a kommentekben.

2. RÉSZ
A banki értesítés ostromlott házzá változtatta az El Encino ranchot. Esteban a délelőttöt papírok átnézésével töltötte, míg Mateo hozzá sem nyúlva befalta a reggelijét. A szék, amelyen Sofía ült, a falnak támaszkodva maradt, mintha azt is megbüntették volna.

Délelőtt felé megérkezett Arturo Meza, a város ügyvédje és Esteban apjának régi barátja. Egy másolatokkal teli mappát cipelt.

—A bank olyan dokumentumokat kapott, amelyeket Ön nem kézbesített.

– Milyen dokumentumok?

—Élelmiszer-számlák és hitelkeret meghosszabbítására vonatkozó engedély.

Esteban hirtelen felállt.

– Én ezt soha nem kértem.

Arturo megmutatta neki a papírlapot. Az aláírás úgy nézett ki, mint az övé, csak más dőlésszögű volt.

– Ki férhetett hozzá az irataihoz?

Esteban nem válaszolt azonnal.

-Hector.