Arturo becsukta a mappát.

–Akkor hagyd abba a védelmezést csak azért, mert Clara testvére volt. Ha ezt meghamisította, akkor nem Mateót védi. Elveszi a házát.

A kifejezés jobban fájt, mint bármilyen sértés.

Eközben Sofia pakolt a szobájában. Kapott egy állásajánlatot egy chihuahua-i szabóműhelyben. Nem ez volt az álommunkája, de biztos fizetést és lehetőséget kínált arra, hogy maga mögött hagyja a pletykákat.

Amikor fonalat akart venni, összefutott Hectorral a bolt előtt.

– Szóval elmész.

– Úgy tűnik, igen.

– Az a legjobb.

Sofia a tekintetét fogva tartotta.

– Kinek?

Hector mosolya eltűnt.

– Ne avatkozz bele olyan dolgokba, amiket nem értesz.

– Értem a számításokat.

Lépett egyet felé.

–És ezért kell megtanulnod, mikor kell abbahagynod a keresést.

Sofiát hideg futkosott. Nem válaszolt. Megvárta, amíg Hector elmegy, és ahelyett, hogy visszament volna a panzióba, egyenesen Arturohoz ment. Elmesélte neki a fenyegetést, és átnyújtotta neki a számok másolatát, amelyeket a ranch elhagyása előtt jegyzett le.

Aznap délután az ügyvéd visszatért El Encinóba.

– Sofia talált még valamit. A túlszámlázások megegyeznek a Hector egyik álemberének nevére bejegyzett szállítmányozási cégnek befizetett befizetésekkel.

Esteban végigsimított az arcán.

– Klára megbízott benne.

– Clara meghalt. Te még mindig itt vagy. Mateo is.

Mielőtt Esteban válaszolhatott volna, egy éles puffanás visszhangzott végig az istállón. Majd egy másik. Kirohantak. Egy karám kapuja nyitva állt, és Lightning, egy gesztenyebarna csikó, akit Mateo imádott, a szakadék felé futott.

„Mateo, maradj bent!” – kiáltotta Esteban.

De a fiú már látta a lovat. Amikor Esteban felpattant, hogy kövesse, Mateo eltűnt a ház mögött.

A szél kevesebb mint 20 perc alatt megváltozott. Szürke felhők ereszkedtek a hegyekre, és elkezdődött a havazás. Arturo megtalálta a fiú apró lábnyomait a patak közelében.

– A csikó után eredt.

Esteban érezte, hogy üres a mellkasa.

—Mateo!

Nem érkezett válasz.

A nyomok eltűntek a hó alatt, de mellettük felnőtt csizmanyomok voltak. Esteban leguggolt. Frissek voltak.

– Nem volt egyedül.

Egy lámpás mozgott a fenyőfák között. Sofia egy régi kabátba burkolózva jelent meg.

– Mabel azt mondta, hogy Mateo nincs a városban, és láttam, hogy az emberek a ranch felé futnak.

Esteban szembe akarta nézni vele, amiért belement a viharba, de nem tehette.

– Vannak más nyomok is.

Zsófia a földre nézett.

– Először is, keressük meg a gyereket.

Követték a patakot, amíg egy nyögést nem hallottak egy kidőlt fenyőfa mögül. Mateo a bokájánál fogva egy ág alatt ragadt, átázott és dideregve.

-Apu…

Esteban felemelte a törzsét, miközben Sofia kiszabadította a lábát. Mateo már azelőtt kapaszkodott belé, hogy megölelhette volna az apját.

– Egy férfi azt mondta nekem, hogy villám csapott a patak közelébe – mormolta a fiú. – Azt mondta, te küldted.

Esteban mozdulatlan maradt.

-WHO?

Mateo nyelt egyet.

– Hektor bácsi.

Visszatérve a házba, amíg Sofia vizet melegített, Arturo megvizsgálta a bőrtáskát, amivel hetekkel korábban elkezdődött. Esteban egy fiókban tartotta. A bélés megérintésekor az ügyvéd észrevett egy kibomlott varrást.

– Van itt valami.

Előhúzott egy összehajtott nyugtát. Sofia összevonta a szemöldökét.

–Kis papírdarabokat tettem abba a zsebbe, amikor megtaláltam a táskát. Azt hittem, Estebanéi.

Arturo kihajtogatta a dokumentumot. Egy élelmiszerbolti nyugta volt, két nappal azelőtt kelt, hogy Esteban elvesztette a szatyrot. Az összeg megegyezett az egyik felfújt számlán szereplő összeggel, és alul Héctor teljes aláírása volt.

– Ez bizonyítja, hogy megkapta a valódi árat, majd egy másikat mutatott be a banknak.

Esteban lehunyta a szemét.

Aztán valaki kopogott az ajtón.

Városi rendőr volt, akit Hector kísért.

– Azért jöttem, hogy feljelentsem Sofía Navarrót – mondta Héctor. – Magánokmányokat lopott a ranchról, és a sógoromat próbálja rávenni, hogy vegye át az egész birtokot.

Mateo felkelt a fotelből, még mindig takaróba csavarva.

– A patakhoz küldött!

Hector arca alig egy pillanatra megváltozott.

Arturo látta.

És abban a pillanatban tudta, hogy a csalás nem a legrosszabb dolog, amit az ember el akart rejteni.

3. RÉSZ
A polgármester felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a kiabálást. Hector megpróbált visszanyerni mosolyát, de Mateo szólalt meg előbb.

– Hallottam a hangod. Azt mondtad, hogy apám Villámért küldött.

– Össze vagy zavarodva – felelte Hector. – Majdnem megdermedtél.

Esteban a sógora felé sétált.

– Te voltál az?

Hektor vállat vont.

–Meg akartam neki tanítani egy leckét. Nem tudta, hogy havazni fog.

– Egyedül küldtél egy kilencéves fiút egy szakadékba.

– És ezt ellenem használja fel – mondta Hector, Sofiára mutatva.

Esteban tett még egy lépést, de Arturo közbelépett.

– Ne adj neki könnyű kiutat. Kötelezd felelni a tetteiért.

Az ügyvéd az asztalra tette a táskában talált nyugtát, a felfújt számlákat és a hamisított hitelengedélyt. Héctor gúnyos arckifejezése eltűnt, amikor az ügynök elolvasta az összegeket.

„Ez már nem családi vita” – mondta a rendőrtiszt. „Az ügyészséghez kell fordulnunk.”

Hector Estebanra nézett.

– Tényleg feljelentesz? Én Clara testvére vagyok.

Három éven át pajzsként használta a nővére nevét: bejelentés nélkül belépett a ranchra, intézte a vásárlásokat, és azt az érzést keltette Estebanbanban, hogy a határok felállítása elárulja halott feleségét.