1. RÉSZ
Azon a napon, amikor Jacinta Salgado családja megpróbálta rávenni, hogy írja alá elhunyt férje ranchának eladását, egy porosan beborult idegen érkezett, érdeklődött a lány iránt, és átnyújtott egy levelet, aminek a létezéséről a városban senkinek sem lett volna szabad tudnia.

A Durangótól északra fekvő San Bartolo de los Cedros egy kisváros volt, száraz dombok és mesquite fák között megbúvva. Volt itt egy vályogtemplom, egy élelmiszerbolt, egy kovácsműhely, egy polgármesteri hivatal és egy főutca, ahol szekerek, sovány tehenek és hírek – amelyek mindig az emberek előtt érkeztek – haladtak el.

Jácinta már tíz hónapja özvegy volt.

Férje, Tomás Salgado, tuberkulózisban halt meg, miután közel egy évig lázas volt, és éjszakákat töltött a nedves ruhák cseréjével, miközben úgy tett, mintha nem félne. Utolsó napjaiban, amikor alig bírta tartani a rózsafüzért, Tomás valami furcsát kért tőle.

– Ne kétségbeesésből add el a cselekményt.

– Nem gondolok az eladásra.

– Még nem. De nyomást fognak gyakorolni rád. Esteban, Don Rómulo, a bank… mindenki azt fogja mondani, hogy ez a legésszerűbb.

Aztán megfogta a kezét.

– Én is kértem Istent, hogy küldjön hozzád valakit. Nem tudom, ki lesz az. Csak azt tudom, hogy nem akarom, hogy egyedül maradj, és mindenki ellen harcolj.

Jacinta soha nem mondta ki ezeket a szavakat.

Azon a reggelen Tomás Bibliáját a mellkasához szorítva távozott a miséről. A temetés óta mindenhová magával cipelte, nem azért, mert óránként olvasta, hanem mert még mindig ott volt a lapjai között egy szárított virág, és halvány illata volt annak a szobának, ahol Tomás utolsó éjszakáit töltötte. Séta közben kevésbé szent dolgokra gondolt: az öt hét múlva esedékes váltóra, a sovány termésre, és arra a lehetőségre, hogy eladja a varrógépét, hogy fedezze a kamatokat. Már két ajánlatot is visszautasított Don Rómulótól. Minden alkalommal, amikor nemet mondott, Esteban másnap megjelent, és sértő türelemmel elmagyarázta neki, hogy egy nő egyedül nem tud egyszerre földet, vizet és adósságot kezelni.

Ezért érezte, hogy megdermed a teste, amikor az idegen leszállt előtte a lováról.

Magas, körülbelül 32 éves férfi volt, több napos szakállal és kopott barna kabáttal. A lova ugyanolyan fáradtnak tűnt, mint ő.

– Ön Jacinta Salgado, Tomás Salgado özvegye?

— Ki kérdezi?

—Mateo Rivas.

Elővett egy összehajtogatott, megsárgult borítékot.

-Ez a magáé.

Jacinta nem fogadta el. Mögötte Doña Remedios abbahagyta a söprést. Még Esteban, Tomás bátyja is megállt Don Rómulo Varela mellett.

Don Rómulo több száz hektárnyi földet birtokolt, és hónapok óta próbálta megvásárolni Jacinta 7 hektárját, mivel a patak átlépte a déli határt.

– Ne fogadj el semmit idegenektől – mondta Esteban. – Van már így is elég problémánk.

Mateo meg sem fordult.

– Nem azért vagyok itt, hogy bármit is eladjak önnek, asszonyom.

— Ki írta ezt?

– Aurelio Farías. Tavaly télen ismerkedett meg a férjével.

Jacinta ütést érzett a mellkasán.

Mateo ismét kihajtogatta a borítékot.

– Megkért, hogy adjam oda neki a kezében. Ezt a részt már megtettem.

Elvette.

Esteban átkelt az úton.

– Jacinta, add ezt ide!

– Az enyém.

„Eladósodtál, és fogalmad sincs, milyen emberek lógnak a környékeden. Tomás megkért volna, hogy vigyázzak rád.”

– Tomás sok mindent kért tőlem, amiről soha nem beszélt neked.

Don Rómulo elmosolyodott.

– Holnap találkozhatunk a bankkal, és elintézhetjük a telek ügyét. Az ajánlatom még mindig áll.

– Már mondtam nemet.

– A tartozás 5 hét múlva esedékes.

-Tudom.

Mateo kezébe vette a gyeplőt.

– Néhány napig a fogadóban leszek. Ha bármilyen kérdése van a levél elolvasása után, keressen.

Azon az estén Jacinta lámpát gyújtott, és felbontotta a borítékot az asztalon, ahol Tomás szerszámokat javított.

A kézírás nem a férjéé volt.

„Salgado asszony: nem ismer engem. Én ismertem a férjét. Ő talált rám a Mapimíba vezető út szélén fekve, egy törött kocsival és lázzal. Elvitt egy menedékhelyre, etetett, és nem kérdezte meg, mit tettem, hogy idáig fajultam. Tizennyolc napig beszélt magáról. Azt mondta, fél magára hagyni egy adóssággal, egy ambiciózus testvérrel és egy szomszéddal, aki a vizét akarja. Mielőtt meghalt, megkért, hogy ha valaha is megtalálom azt az embert, aki az életét köszönhette neki, emlékeztessem egy ígéretére: elmegyek magához és segítek anélkül, hogy bármit is kérnék cserébe. Ez az ember Mateo Rivas. Megbízhat benne.”

Jacinta háromszor elolvasta az utolsó sort.

Aztán meglátott egy utóiratot.

„Tomas megkért, hogy ne írjam le ezt, de tudnod kell: Esteban már tárgyalt Don Rómulóval, hogy amint egyedül maradsz, eladják a telket.”

A lámpa nyikorgott.

Kint valaki kopogott az ajtón.

– Jacinta! – kiáltotta Esteban. – Most azonnal nyisd ki! Tudom, mit ír a levél.

Ha a saját családodban valaki a hátad mögött el akarná adni a házadat, mit tennél? Kommentelj, oszd meg, és keresd meg a 2. részt.
2. RÉSZ
Jacinta nem nyitott ajtót.

Esteban addig ütötte, amíg a fa megremegett.

– Az az ember hazugságokkal tömi tele a fejed!

—Menj haza.

– Én Tamás testvére vagyok.

– És én voltam a felesége.

Nehéz csend lett.

-Holnap még megbánod ezt.