Az új hitelező Esteban Salgado volt.
3. RÉSZ
A távirat remegett a kezében.

Esteban semmit sem tagadott.

Az egész tér rá meredt, és most először nem tudott többé olyan szavak mögé bújni, mint család, körültekintés vagy becsület.

– Magyarázd el – mondta Jácinta.

– Itt nem.

– Itt kezdődött minden.

A polgármester keresztbe fonta a karját.

– Jobb, ha én beszélek.

Esteban nagyot nyelt.

– Azért vettem meg az adósságot, hogy megvédjem a tulajdont.

Jacinta szárazon felnevetett.

– Megvédeni őt tőlem?

– Rossz volt a termés. A földbe befektetésre volt szükség.

– És ezért tervezted, hogy eladod Don Rómulónak.

– Jó árat ajánlott.

– 40%-kal kevesebbet kínált, mint amennyit ért.

Adela megjelent a tömegben.

Jacinta felvette a táviratot.

– Milyen pénzből vetted meg az adósságomat?

Esteban nem válaszolt.

A polgármester hívatta a banktisztviselőt, aki a piac közelében tartózkodott a városban. A férfi egy mappával érkezett, és megerősítette, hogy a tartozást Estebanra ruházták át, egy kezdeti befizetéssel, amelyet Don Rómulo garanciája fedezett.

Valami rosszabbra is fény derült: a megállapodás tartalmazott egy záradékot a telek lefoglalásáról, ha Jacinta 15 napon belül nem fizet, bár az eredeti váltó 5 hetet biztosított neki.

„Salgado asszony soha nem írta alá ezt a módosítást” – mondta a jegyző. „Meg lehet támadni.”

Jácinta a sógorára nézett.

– Azt tervezted, hogy kirúgsz a házamból?

– Arra terveztem, hogy rákényszerítselek, hogy elfogadd azt, ami neked kényelmes.

Adela mindenki előtt pofon vágta.

– Azt mondtad, hogy Jacinta el akarta adni.

Esteban a kezével eltakarta az arcát.

-Csendben maradj.

– Eladtad anyám ékszereit, hogy kifizesd az előleget! Azt mondtad, hogy ez befektetés a gyerekeinknek.

Esteban Don Rómulo ellen fordult.

– Azt mondtad, amint aláírja, duplán visszafizeted.

A községi vezető két ügynököt utasított Rómulo úr őrizetbe vételére, amíg értesítést küldenek a bírónak.

A Mateo elleni hamis vád volt az utolsó csepp a pohárban. A két nappal később beidézett Fermín Luján bevallotta, hogy azért írta alá a dokumentumot, hogy Don Rómulo elengedje neki az adósságát. Azt mondta, Esteban azt javasolta, hogy vasárnap emeljenek vádat, az egész város jelenlétében, hogy megalázzák Mateót és megtörjék Jacinta bizalmát.

A tartozás átruházását felfüggesztették, a szerződésmódosítást hatályon kívül helyezték, és a hamisítás és csalás kivizsgálását a bíróra bízták.

A bíró elrendelte annak felülvizsgálatát is, hogy Esteban hogyan jutott hozzá magánkölcsönök adataihoz. A jegyző elismerte, hogy egy banki alkalmazott Jacinta engedélye nélkül mutatta meg neki a dátumokat és az egyenlegeket. A hír majdnem annyira fájt neki, mint a családi árulás: hónapokig azt hitte, hogy a nehézségei csak látszatot keltenek, holott valójában valaki felfedte azokat.

Esteban négyszemközt kért, mielőtt elmegy.

„Azért tettem, mert Tomásnak mindig a legjobb része jutott” – mondta. „A föld, az apja tisztelete, egy feleség, aki a haláláig megvédte.”

Jácinta szigorúan nézett rá.

–Szóval nem akartál megmenteni. Be akartál hajtani a bátyádtól egy olyan adósságot, ami csak a fejedben létezett.

Esteban nem talált választ.

„Soha többé ne nevezd „szerelemnek” azt, amit irigységből tettél” – tette hozzá.

Ez a mondat volt az utolsó, amit hónapok óta mondott neki.

Don Rómulo bukása lassabban telt. De több volt alkalmazottja is kihasználta a botrányt, hogy tanúskodjon más kétes ügyekről és családok megfosztására használt kölcsönökről. Befolyása kezdett hanyatlani.

Jacintának még mindig komoly problémája volt: a jogos adósság létezett.

Mateo maradt.

Már napkelte előtt együtt dolgoztak. Eladtak két borjút, kukoricát tároltak, megjavították az öntözőcsatornát, és elegendő vizet szivattyúztak a késői bab elültetéséhez. Dr. Cárdenas beszélt egy durangói kereskedővel, aki előre megvásárolta a termést, és Jacinta egy elfogadható szerződést kötött.

Ennek ellenére 73 peso még mindig hiányzott.

Egyik este Mateo egy bőrtáskát hagyott az asztalon.

– Itt van 80.

— Honnan jött?

– Eladtam a lovamat.

Jácinta felkelt.

-Nem.

– Már megtörtént.

– Az a ló a mindened.

Mateo nyugodtan nézett rá.

-Már nem.

Jacintának elszorult a torka.

– Tomás nem kért meg, hogy ne vigyél semmit a kedvemért.

– Tomás megtanította nekem, hogy valaki lehet pénz nélkül is üres.

Félretolta a táskát.

– Akkor együtt kifizetjük. És amikor tudunk, veszünk egy másik lovat.

Mateo most először mosolygott fáradtság nélkül.

Három nappal később kifizették a váltót. A nyugtát Tamás Bibliájában őrizték.

Visszatérésük estéjén Jacinta kávét és tortillát készített. Mateo a szokásosnál csendesebb maradt.

Végül előhúzott egy régi levelet a zsebéből, annyiszor hajtogatva, hogy a sarkai szövetnek tűntek.

– Szeretnék kérdezni valamit.

-Mi az?

— Anyám utolsó levele.

— Mikor halt meg?

– 12 évvel ezelőtt.

– És te sosem olvastad el?

Máté tagadta.

– Soha nem tanultam meg. Gyerekként zsákokat cipeltem, aztán bányákban dolgoztam. Amikor felnőttem, megtanultam jelelni a nevem lemásolásával. Ennyi az egész.

Mély lélegzetet vett.

– Mindig azt gondoltam, hogy ha megkérek valakit, hogy olvassa fel nekem ezt, akkor nevetni fog, vagy elmondja, mit ír. Így hát végig magammal hordtam az éveket.

Odacsúsztatta a levelet a nő felé.

– Ma már bízom benne.

Jácinta kinyitotta az újságot.

– Fiam, nem tudom, hol leszel, amikor ezt olvasod…

Mateo lehunyta a szemét.