Jacinta nem aludt. Hajnalban újraolvasta a levelet, és megértette, hogy Tomás nemcsak az adósságtól félt. Tudta, hogy a saját testvére alkudozik a jövőjéről.

Elment megkeresni Mateót.

A fogadó mögött találta.

– Mindent tudni akarok.

Mateo elmesélte neki, hogy Tomás félig átfagyva találta, miután egy vihar szétzúzta az egyik kerekét. Hetek óta bolyongott, állandó munka nélkül, egy régi vád súlyával sújtva, amelyet egy soha bíróság elé nem került harc okozott. Tomás nem kérdezősködött. Levest, egy takarót és könnyű munkát adott neki, amíg gyógyul.

– A férjed sokat beszélt, amikor éjszaka lázas volt. Rólad, a patakról, a kölcsönről és a testvéredről beszélt.

– Mit mondott Estebanról?

– Felfedezett egy beszélgetést közte és Don Rómulo között. Meg akarták vásárolni az adósságot. Ha nem fizettél, azt tervezték, hogy addig nyomást gyakorolnak rád, amíg el nem adod.

– Miért nem mondtad el nekem?

–Még mindig hinni akartam abban, hogy a bátyám megbánja bűneit.

Mateo lesütötte a tekintetét.

– Azt is mondta, hogy büszke vagy, és ha parancsot adna neked, az ellenkezőjét tennéd, hogy bebizonyítsd, képes vagy rá egyedül is.

Jácinta keserűen felnevetett.

– Ez tényleg úgy hangzik, mint Tomás.

Mateo elkezdett segíteni a farmon. Nem fogadott el fizetést. Az istálló mellett aludt, és külön evett, amíg Jacinta le nem ültette az asztalhoz.

Három hétig javítgatott kerítéseket, tisztította az öntözőcsatornát, és kukoricát aratott belőle. Soha nem kért okiratokat vagy elszámolásokat.

Mateo jelenléte már a nagyok előtt apróságokat is megváltoztatott. Kiegyenesített egy hónapok óta megereszkedett ajtót, megerősítette a karámot, és soha nem lépett be kopogás nélkül a házba, még esőben sem. Éjszaka a tornác lépcsőjén ült, tányérját a térdén tartva, míg Jacinta el nem engedte, hogy székre menjen. Ritkán beszéltek Tomásról. Mateo látszólag megértette, hogy egy halott emberre emlékezni fárasztó is lehet.

Don Rómulo egy délután meglátogatta a telket, és az öntözőárkot tisztítva találta.

– Nem tudtam, hogy az özvegy testőröket fogadott.

– Nem ő alkalmazott – felelte Mateo.

– Akkor biztosan valami drágábbat akarsz, mint a fizetés.

Jacinta elment, mielőtt Mateo válaszolhatott volna.

– Hogy mit akar vagy mit nem, az nem az ő dolga.

Don Rómulo finom mosollyal nézett rá.

–Végül minden az én dolgom lesz, amikor a víz átszeli a legelőimet.

Mateo nem fenyegette meg a földbirtokost. Egyszerűen csak Jacinta mellett állt, amíg Don Rómulo lova el nem tűnt az úton.

De Esteban folyton felbukkant.

Egyik délután megérkezett a feleségével, Adelával.

– Beszélgetnek az emberek – mondta. – Egy özvegy, aki egy idegennel él ilyen közel.

Esteban egy dokumentumot hagyott az asztalon.

– Don Rómulo eleget ajánl, hogy kifizesse az adósságot, és pénzt hagyjon neked.

– Nem fogom aláírni.

– Tamás szégyellné magát.

Jácint hirtelen felállt.

– Soha többé ne használd fel a férjemet arra, hogy eladja azt, amiért olyan keményen dolgozott, hogy megbetegedett.

Esteban ököllel az asztalra csapott.

– Az a föld már a mi családunké volt, mielőtt megérkeztetek!

– Tomás vette, miután összeházasodtunk. A cím mindkettőnk nevében benne van.

Máté megjelent az ajtóban.

Esteban rámutatott.

– És te, tűnj el!

– Ha Mrs. Salgado arra kér, hogy menjek el, akkor elmegyek.

– Nem téged kérdezlek – mondta Jacinta.

Ez eltörte azt a keveset is, ami még megmaradt a testvérek között.

Négy nappal később, a vasárnapi vásár alatt megérkezett a városvezető két tisztviselővel és egy panasszal.

—Mateo Rivast őrizetbe veszik, mert 600 pesót lopott egy Parralban tartott szarvasmarha-vásárról.

A tér elcsendesedett.

Don Rómulo ott volt. Esteban is.

– Micsoda szerencsétlenség – mondta Don Rómulo. – Egy tolvaj egy adósságokkal küzdő özvegy házában.

A polgármester kiterjesztette a panaszt.

– Itt van a dátum, a név és az aláírás. Olvasd el.

Mateo nem vette át az újságot.

– Olvasd el – erősködött Esteban –. Ha hazugság, mondd meg, hol.

Mateo ökölbe szorította a kezét.

-Nem lehet.

Valaki mormolt.

– Persze, hogy nem teheti – mondta Esteban.

Mateo mély levegőt vett.

— Nem tudok olvasni.

A szégyen szállt a térre.

Don Rómulo elmosolyodott.

– És ebben a férfiban bízol, Jacinta?

Kikapta a dokumentumot a tisztviselő kezéből, és hangosan felolvasta.

A feljelentés szerint a rablás február 9-én történt.

Jácinta megállt.

–Azon a napon Máté Tamással volt.

„Honnan tudod ezt?” – kérdezte Esteban.

– Megtaláltam a férjem költségkönyvét. Február 8-án kifizette a gyógyszert „a lázas idegennek”. 10-én egy másik látogatásért is fizetett.

Dr. Cárdenas előrelépett a tömegen keresztül.

– Megtettem azokat a látogatásokat. Esküszöm.

Jacinta az aláírásra mutatott.

– És a panaszos, Fermín Luján, Don Rómulo társa.

Don Rómulo elvesztette a színét.

– Ez egy félreértés.

„Mennyit fizetett neked?” – kérdezte Jacinta Estebantól.

– Te nem tudod, mit beszélsz.

– Mennyit fizetett neked, hogy segíts neki elvenni a földemet?

Esteban előrelendült, hogy kiragadja a kezéből az újságot. Mateo közbelépett. Lökdösődés és kiabálás tört ki, míg a rendőrök szét nem választották őket.

Aztán odaszaladt egy távírófiú.

– Salgado asszony! Épp most érkezett egy üzenet Durangóból. A banktól van.

Jácinta felbontotta a táviratot.

A telkén lévő adósságot aznap reggel megvásárolták.