1. RÉSZ
Amikor Mateo Robles először látta Clara Valdést, negyven férfi nevetett az arcán kettéhasadó sebhelyen, miközben egy nő azért követelte, hogy adja feleségül ahhoz, aki a legmagasabb ajánlatot teszi.

1891 augusztusát írták San Jerónimóban, egy poros észak-chihuahua-i városban, ahol az aszály üzletté változtatta a házasságot. Doña Remedios Cárdenas panziót üzemeltetett családtalan nők számára, és minden nyáron „házassági szerződéseket” kötött a farmerekkel, akik gyermektartásdíj-tartozást fizettek ki azért, hogy feleséget válasszanak. Senki sem nevezte árverésnek a pap előtt, de mindenki tudta, mi az.

Clara 27 éves volt, tudta, hogyan kell könyvelni, és egyenesen tartotta a hátát, annak ellenére, hogy verejték csorgott a nyakán. A heg a szája mellett kezdődött, és a bal arccsontjáig futott. Amikor Remedios bejelentette, hogy a tartozás 30 peso, senki sem emelte fel a kezét.

– Ezzel az arccal még ingyen sem – fakadt ki egy szarvasmarha-tenyésztő.

A nevetés addig tartott, amíg Mateo át nem tört a tömegen.

Egyedül élt a Sierra Maadresban, szarvasmarhákat tenyésztett, és ritkán járt le a faluba.

– Fizetem a 30-at.

Remedios tágra nyitotta a szemét.

– Don Mateo, talán szeretnéd látni a többieket.

– Már láttam, kit jöttem megkeresni.

Clara gyanakodva nézett rá. Amikor lelépett a pódiumról, visszautasította a felé nyújtott kezet.

– Nem vagyok tehén, és nem is egy hosszú lábú adósság.

-Tudom.

– Akkor most fizettél valamiért, ami nem a tiéd.

Mateo a karimájánál fogva fogta a kalapját.

– Azért fizettem, hogy ma senki más ne dönthessen helyetted. A többi rajtad múlik.

Ez jobban nyugtalanította, mint bármilyen fenyegetés. A tér megaláztatása még mindig jobban égette, mint a bőrét perzselő nap.

Mielőtt fokozódott volna a hőség, elhagyták San Jerónimót. Mateo adott neki egy egyenletes járású gesztenyebarna kancát, a fáradtabb lovat pedig magának választotta. Órákon át lovagoltak a fenyőfák felé.

Ahogy leszállt az este, megérkeztek egy szakadékok között megbúvó kis tanyára. Volt ott egy vályogház, egy pajta, 18 szarvasmarha és egy gondozott gyümölcsös.

– Bent fogsz aludni – mondta Mateo. – Én a pajtában maradok, amíg el nem döntjük, mit tegyünk.

Clara bement, ellenőrizte a zárat, majd kinyitotta a bőröndjét.

Elővett egy fekete bőrkönyvet.

– Mielőtt beleegyeznék, hogy akár egyetlen éjszakát is a tetőd alatt töltsek, tudnod kell, miért keresel.

Máté hozzá sem nyúlt a könyvhöz.

Clara elmagyarázta, hogy három évig könyvelőként dolgozott Eusebio Barragánnál, a Chihuahua és Durango között elterülő hatalmas farmok tulajdonosánál. Barragán kölcsönöket adott a kis gazdáknak aszály idején, módosította a szerződéseket, megvesztegette a helyi bírákat, és végül a földje hússzorosát érte el az eredeti adósságnál.

Clara 217 tranzakciót, tisztviselőknek történő kifizetést és csalárd átutalást másolt le. Emellett 3 balesetnek álcázott halálesetet is feljegyzett.

Az egyik a testvéré, Juliané volt.

„A jelentés szerint elütötte egy ló” – mondta. „De láttam a kifizetést, amit Barragán két nappal korábban fizetett a brigádvezetőnek.”

Máté felnézett.

– És a sebhely?

– Egy barragani férfi megkérdezte tőlem, hol van ez a könyv. Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, miről beszél.

Alig érintette meg az arcát.

– Emléket akart hagyni nekem.

Mateo az ablakhoz lépett. Odakint a szél a fenyőfákat mozgatta.

– Akkor majd jönnek.

-Igen.

-Hány?

— Annyi, amennyire szükség van.

Clara félelemre, megbánásra vagy távozási parancsra számított. Mateo egyszerűen becsukta a spalettákat, és puskáját az ajtónak támasztotta.

– Először egyél. Aztán kitaláljuk, hogyan hozzuk ki azt a könyvet ezekből a hegyekből.

Úgy figyelte, mintha a csapdát próbálná megtalálni.

Öt nappal később találta meg, amikor egy ló megállt az erdőben.

Matthew lámpások meggyújtása nélkül távozott. Puffanás, dulakodás, majd csend támadt. Véres állal és egy megkötözött férfival tért vissza a pajtában.

„Rufino Montalvonak dolgozik” – mondta. „Barragán legalább 16 embert küldött. Holnap este érkeznek meg.”

Klára a mellkasához szorította a könyvet.

Mateo lőszert töltött és kiterített egy térképet az asztalra.

„Van egy szövetségi bíró Chihuahuában, aki hónapok óta vizsgálja a földvásárlásokat. Ha átadjuk neki ezt az ügyet, mielőtt Barragán megvesztegetné a titkárnőjét, akkor az előnyünk megszűnik.”

— Mennyi időnk van?

Máté mutatta az utat.

– Kevesebb, mint 36 óra.

Aztán Clara meglátott egy jegyzetet a térkép margóján, olyan kézírással, amit akkor is felismerne, ha 100 év múlva találná meg.

Julian kézírása volt.

– Mateo… miért írt a bátyám a térképére?

Mozdulatlanul maradt.

Ha te is gyanakodnál, miután felfedeztél valami hasonlót, írd meg kommentben, mit tennél, oszd meg a történetet, és keresd a 2. részt a kommentekben.

2. RÉSZ
Máté nem próbálta tagadni a nyilvánvalót.

– Mert ismertem Juliant, mielőtt megölték.

Clara úgy hátrált, mintha pofon vágták volna.

– Azt mondtad, hogy senki sem küldött.

– Senki sem él.

A kifejezés feldühítette.

Mateo elmagyarázta, hogy Julián két évvel korábban érkezett a hegyekbe, miután pletykák keringtek a Barragánéhoz szinte hasonló szerződésekkel lefoglalt tanyákról. Azért kereste fel Mateót, mert Mateo már egy ideje gyűjtötte a szomszédok okiratainak másolatait és vallomásait. Hat hétig dolgoztak együtt. Mielőtt visszatértek Chihuahuába, Julián egy biztonságos útvonalakkal jelölt térképet és egy kérést hagyott neki.

– Azt mondta, ha bármi történne vele, keressem meg a húgát. Hogy nálad van a hiányzó fele.