A családja elrejtette a táncok elől, míg a herceg meg nem látta a nyitott ajtón keresztül.
Azon az estén, amikor mostohája kényszerítette, hogy belépjen a szolgálati bejáraton, Mariana Robles foltozott ruhát viselt, varrókészletet szorongatott, és egy figyelmeztetés volt a mellkasára tűzve:
– Senki ne lássa a kezed. A húgodnak nem kellene fizetnie a szerencsétlenségedért.
Velük szemben a Valcárcel grófok kúriája csillogott a hintók és fáklyák között. Bent hegedűk szólaltak meg, hirdetve az évszak egy újabb bálját.
Mariana huszonnégy éves volt, és még soha nem táncolt.
A mostohanővére, Isabel, rózsaszín selyembe burkolózva szállt ki az autóból. Mielőtt elsétált, a szemébe nézett.
– Leszel a közelben?
– Mindig – felelte Mariana.
Doña Leonor meghúzta a lánya karját.
–Ne gyűrd össze a ruhát. Mariana, keress egy búvóhelyet. Majd hívlak, ha tűre van szükségünk.
Mariana válasz nélkül járkált a házban. Megtanulta, hogy némely megaláztatás hamarabb véget ér, ha nem válaszolnak rá.
De azon az éjszakán valami megváltozott.
A Robles család néhány évvel korábban érkezett Londonba Veracruzból. Apja szövetekkel és indigóval kereskedett; anyja pedig megtanította térképen olvasni, mert azt mondta, egyetlen nőnek sem szabad azt hinnie, hogy a világ az ő házának ablakánál ér véget.
Aztán mindketten meghaltak, néhány év különbséggel.
Maradtak az adósságok, a könyvek és Leonor.
Mariana bal kezétől az alkarjáig terjedő égési sérülést is szenvedett. Még nyáron is bőrkesztyűvel takarta el.
Mostohája szerint az a sebhely gyermekkori ügyetlenségének következménye volt.
Mariana más dolgokra is emlékezett: füstre egy ajtó alatt, egy kiságyra, Isabel sírására. Aztán fájdalomra. Olyan nagy fájdalomra, hogy az emlékek félbeszakadtak.
A kastélyban egy szobalány egy kis könyvtárba vezette.
– Ide ülhet, kisasszony.
A szó képtelen hálával töltötte el.
Amikor egyedül maradt, Mariana levette a kesztyűjét. Feszes bőrének levegőre volt szüksége. Az asztalon talált egy kereskedelmi útvonalak térképét, és lehajolt, hogy tanulmányozza.
Éppen a távolságot számolta, amikor egy hangot hallott:
– Az út az első esőzések után használhatatlanná válik.
Egy magas férfi várakozott a félig nyitott ajtónál. Nyakkendője kissé laza volt, és fáradt arckifejezése volt.
Mariana eltakarta a kezét.
– Akkor a térképésznek vissza kell adnia a kifizetett összeget.
Az idegen elmosolyodott.
– Bejöhetek?
Végignézett a folyosón.
– Ha nyitva hagyod az ajtót.
Engedelmeskedett.
Odalépett a térképhez, és egy hágóra mutatott. Mariana vitatkozott vele a számításairól; a férfi megemlítette az útdíjakat. Néhány percre elfeledkezett a ruháról, a kesztyűről és a zenéről, amelyek mintha egy másik élethez tartoztak volna.
„Ki tanította őt?” – kérdezte.
– Az anyám. Aztán az apám könyvei.
– Jobb ítélőképességed van, mint két adminisztrátoromnak.
– Talán túl sokat fizet nekik.
Ezúttal nevetett.
– Alejandro Mendoza – mutatkozott be –, Monteclaro hercege.
Mariana azonnal felismerte a címet. Apja ismerte a Mendoza család kereskedőit, akik Mexikó és Európa között telepedtek le. Leonor úgy beszélt erről a hercegről, mint egy újonnan felfedezett bányáról.
—Mariana Robles.
Alejandro a varródobozra nézett.
– Nem élvezed a táncot?
– Nem vagyok meghívva, hogy élvezzem.
Mielőtt további kérdéseket tehettem volna fel, léptek hallatszottak.
Mariana elsápadt.
– Kérlek, ne mondd, hogy itt vagyok.
Követte a tekintete irányát egy képernyő felé, majd félreállt, hogy a lány el tudjon rejtőzni.
Leonor megjelent az ajtóban.
Amikor felismerte a herceget, megváltozott az arckifejezése.
– Excellenciás uram. Elnézést. Egy lányt keresek a házunkból.
– Itt csak könyveket találtam.
– A mostohalányom. Szokása van időt pazarolni. Ránézve hálásnak kellene lennie, hogy még mindig fedél van a feje felett.
A paraván mögött Mariana lehunyta a szemét.
„A külseje?” – kérdezte Alexander.
–Egy szörnyű kézsérülés. Egy baleset. Azóta… nehéz.
A beálló csend miatt Leonor kényelmetlenül fészkelődött.
Végül elment.
Mariana előjött a rejtekhelyéről, és felvette a kesztyűt.
Alejandro nem próbálta meg kedves szóval vigasztalni.
– Biztonságban haza tudsz térni?
Eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Hozzá vagyok szokva.
– Nem ezt kérdeztem.
Marianának évek óta először kellett visszatartania a könnyeit valaki előtt.
Másnap reggel a komornyik bejelentette a hercegnek, hogy Mariana egy ruhaujjat foltozgat.
Leonor majdnem kiöntötte a csokoládét.
– Isabel, egyenesen állj! Mariana, tűnj innen!
De Alejandro már az ajtóban állt, egy ősz hajú, élénk tekintetű hölgy kíséretében.
– A nagynéném, Doña Mercedes Mendoza – mondta – Azért jöttünk, hogy sétálni hívjuk Mariana kisasszonyt.
Leonor mozdulatlan maradt.
– Izabellre gondolsz.
– mondtam Marianna.
Doña Mercedes odalépett hozzá.
„Az unokaöcsém ragaszkodik hozzá, hogy meg tudja magyarázni, miért késnek mindig a hajói. Remélem, ez igaz; évek óta várok egy meggyőző válaszra.”
Mariana önkéntelenül is felnevetett.
Nem emlékeztem, mikor nevettem utoljára abban a szobában.
Röviddel ezután, Mercedesszel szemben ülve a hintóban, megkönnyebbüléssel és félelemmel vegyes tekintettel nézte, ahogy a háza a távolba tátong.
Séta közben Alejandro könyvekről és Veracruzról beszélgetett. A sebhelyről nem tett említést. Amikor Mercedes figyelme elterelődött egy ismerős üdvözlésével, Mariana lehalkította a hangját.
–Ezután visszamész a házadba. Én is az enyémhez.
Alejandro megértette.
– Igazad van. Meg kellett volna kérdeznem, mielőtt bemutatkozom.
Ez a bocsánatkérés jobban lefegyverezte, mint bármilyen ígéret.
– A nagynéném csütörtökönként fogad látogatókat – tette hozzá. – Ha szeretne jönni, szívesen látjuk. Ha nem, akkor nem kell magyarázkodnia.
