– És mit kellett volna ott csinálnom?

Mercedes, aki tökéletesen hallott, így válaszolt:

– Rossz teát iszom és közben beszélgetek. Az én koromban bevallom az előbbit.

Marianna ismét nevetett.

Visszatérve Isabelt találta a folyosón, aki várta.

– Kedves volt hozzád?

Mariana bólintott.

A húga elmosolyodott, de aztán Leonor zárt irodája felé nézett.

– Vigyázz! Anya egész délelőtt apád papírjait kereste.

A csütörtökök váltak a hét középpontjává.

Mercedes házában Mariana utazókkal találkozott, értekezéseket olvasott, és kijavította egy expedíció beszámolóit, amelynek összesítése hibás volt.

Alejandro valódi problémákat kezdett okozni neki az üzleti vállalkozásaiból.

Rájött, hogy a férfi könyörtelen emberként való hírneve rendkívüli türelmet takar, amikor hallgatta. Felfedezte, hogy Marianának száraz a humorérzéke, és hogy összeszorítja a száját, ha egy számítás nem stimmel.

Egyik délután, miközben egy tengerparti térképet nézegettek, megkérdezte:

– Hová mennék, ha választhatnék?

—Al már.

– Átkelt rajta, hogy idejöjjön.

–Egy faházba bezárva léptem át a határt, Isabelre vigyázva. Szeretném látni anélkül, hogy valaki ötpercenként felhívna.

Alejandro letette a tollat.

– Semmi más?

Mariana a térképen lévő kék vonalakat nézte.

– Egy asztal az ablak mellett. Könyvek. Munka, amiért fizetnek. Az, hogy becsukhatok egy ajtót, mert egyedül akarok lenni, nem pedig azért, mert elbújtam.

Nem válaszolt azonnal.

– Tudok neked egy állást ajánlani útvonalak és számlák áttekintésére.

Marianna felnézett.

– Nem akarok más néven jótékonyságot.

– Akkor bizonyítsd be nekem, hogy megéred a fizetésedet. Már találtál három hibát, amit senki más nem vett észre.

Beleegyezett, hogy elvisz néhány dokumentumot.

Azon az éjszakán addig dolgozott, amíg a gyertya el nem égett.

A jövő most először öltött konkrét formát.

A westminsteri hercegné báljára szóló meghívó két héttel később érkezett meg.

Kizárólag Marianának szólt, aki Mercedes kíséretében vett részt.

Leonor kétszer is elolvasta.

–Ez egy hiba. Isabel veled fog menni.

– A meghívó nem ezt írja.

– Ne feledd, kik támogatnak téged.

Mariana régi késztetést érzett, hogy lehajtsa a fejét.

Kibírta.

– Már van állásom.

Leonor arca elvesztette a színét.

– Amíg e fedél alatt élsz, azt teszed, amit mondok.

– Akkor másikat kell keresnem.

A pofon nem jött el, de a felemelt kéz egy szörnyű pillanatig köztük maradt.

A lépcsőházból Isabel mindent látott.

Azon az estén sötétkék ruhában lépett be Mariana szobájába.

– Az édesanyádé volt. A padlásládában találtam.

Mariana megsimogatta a bársonyt.

Emlékezett arra az anyagra, ami gyerekkorából súrolta az arcát.

-Köszönöm.

Izabella az ajtóban maradt.

– Van még valami. Anya el akar küldeni téged Londonból a bál után. Hallottam, hogy Mr. Beltránnal beszélt.

Beltrán kezelte a család megmaradt kevés vagyonát.

-Hová mégy?

– Nem mondta ki.

Marianának fáznia kellett.

Izabella közeledett.

– Nem akarom, hogy elmenj.

– Akkor segíts megjavítani ezt a ruhát.

Három éjszakán át dolgoztak együtt. Isabel most először tartotta a szövetet, míg Mariana hozta meg a döntéseket.

Ezüstfonállal apró leveleket hímeztek a kopott kesztyűre.

Amikor végeztek, Mariana megnézte magát a tükörben.

Folyton a szeme alatti sötét karikákat láttam, a vállán a tökéletlen varrást, és a néha fájó karját.

De látott egy nőt is, aki el akart menni.

A bál előestéjén Leonor behívta az irodába.

Beltrán egy mappa mellett várakozott.

– Szükségünk van az aláírásodra, hogy rendezzünk néhány számlát – mondta a mostohaanyja.

Mariana elvette a dokumentumot.

Nem számlák voltak.

Ez az anyai örökségből származó vagyonról való lemondás volt.

Lassan, újra elolvasta.

– Azt mondtad, hogy anyám nem hagyott semmit.

Beltrán megpróbálta visszaszerezni a szerepet.

Mariana magához ölelte.

–Itt egy ház Veracruzban. És egy raktár.

Leonor becsukta az ajtót.

– Az a pénz segített neked élelemmel élni.

– Akkor lesznek számlák.

Az asztalon hallatszó csapódás megremegtette.

– Mindazok után, amit érted elviseltünk!

Mariana aláírás nélkül hagyta a dokumentumot.

– Egy ügyvéd majd felolvassa.

Leonor az útját állta.

„A herceg nem fog feleségül venni. Ha abbahagyja a szórakozást, teljesen egyedül maradsz.”

A kifejezés pontosan azt a félelmet találta meg, amit keresett.

Ennek ellenére Mariana kinyitotta az ajtót.

– Ettől még nem lesz a tiéd az örökségem.

Azon az éjszakán nem tudott aludni.

A másnap reggel látott dokumentumokat sem találta.

Westmere szalonja csillogott a kristálycsillárok alatt.

Mariana karöltve lépett be Mercedesszel, kék ruhában és hímzett kesztyűben. Több beszélgetés is elcsendesedett.

Alejandro a lépcső alján várta.

Amikor meglátta, elfelejtette az előre elkészített üdvözlést.

– Te vagy…

-Felismerhetetlen?

– Nem. Épp ellenkezőleg.

Marianna elmosolyodott.

Egy pillanatra minden egyszerűnek tűnt.

Aztán meglátta Leonort egy oszlop mellett állni. Isabel mellette állt, sápadtan. Beltrán egy úriemberrel beszélgetett a kapu közelében.

Mercedes észrevette a feszültséget.

– Maradj velem, ha szükséged van rá.

De Leonor már közeledett.

– Mariana, beszélnünk kell. Most azonnal.

-Holnap.

– Ne akarj zavarba hozni.

Néhányan elfordították a fejüket.

Leonor lehalkította a hangját, de nem eléggé.

„Elvitt néhány olyan dokumentumot, ami nem az övé. Beltrán úr hajlandó elfelejteni, ha visszajön velem.”

Mariana érezte, hogy a szoba összeszűkül.

Csapda volt ez: a távozás azt jelentette, hogy ismét az irányítása alá került; a visszautasítás pedig azt jelentette, hogy bűnösnek tűnt.