Alejandro tett egy lépést, de a nő egy intéssel megállította.

– Nem fogadtam el semmit. Nem voltam hajlandó aláírni a felmondásomat.

Leonor röviden felnevetett.

–Mindig feltalálsz. Így keletkezett a tűz: engedetlenkedsz, ott játszol, ahol nem kellene.

Marianna mozdulatlan maradt.

A mostohája látta a habozást, és kihasználta.

– Apád abban a hitben halt meg, hogy legalább te tanultál valamit abból a szerencsétlenségből.

-Nem.

A hang Isabeltől jött.

Leonor hirtelen megfordult.

-Csendben maradj.

De a lány előrelépett.

A kezei annyira remegtek, hogy alig bírta megtartani a borítékot, amit cipelt.

–Nem Mariana okozta a tüzet.

A morajlás elterjedt.

Izabella a húgára nézett.

–Elmentem megkeresni a papírokat anya asztalán. Leveleket találtam a régi szeretőnktől. Szalaggal voltak átkötve.

Leonor megpróbálta megragadni a karját. Mercedes közbelépett.

– Hadd fejezze be.

Izabella kibontott egy levelet.

A parázstartó túl közel volt a függönyökhöz. Anya kiment. Hallottad a sírást, és bejöttél megkeresni.

Marianának elakadt a lélegzete.

Egy kiságy.

Egy égő takaró.

Egy apró test súlya a mellkasán.

– Tízéves voltál – folytatta Isabel. – Megégetted magad, amikor kivittél. A nővér többször is írt, mert tudni akarta, hogy meggyógyult-e a kezed. Anya soha nem válaszolt.

„Az a nő hazudott!” – kiáltotta Leonor.

Egy hang hallatszott a bejárat felől:

– Akkor hadd ismételjem el, miközben a szemedbe nézek.

Egy idős nő, botra támaszkodva, Mercedes komornyikjának kíséretében előrelépett.

Mariana felismerte, mielőtt még a nevére emlékezhetett volna.

—Nana Rosa…

A nő széttárta a karjait.

Mariana átvágott a közöttük lévő téren, és megölelte.

– Kerestelek, lány – suttogta Rosa –. Azt mondták, hogy nem akarsz látni.

Mercedes gyengéden elmagyarázta, hogy Isabel aznap reggel meglátogatta őket. Rosa egy unokahúgával élt a külvárosban; nekik sikerült megtalálniuk.

Nem egy csodálatos jelenés volt.

A húga volt az, aki végül úgy döntött, hogy nem engedelmeskedik.

Rosa szépítés nélkül mesélte el a történteket. Emlékezett az orvosra, a kötésekre, a lázas éjszakákra. Arra is emlékezett, hogyan rúgta ki Leonor, miután jelentette a hanyagságát.

Mariana hallgatta, és némán sírt.

Tizennégy évet töltött azzal, hogy bocsánatot kérjen azért a bizonyítékért, hogy életet mentett.

Izabella térdre rogyott előtte.

– És hagytam, hogy elrejtsenek.

Mariana lehajolt, hogy felemelje.

– Gyerek voltál.

-Már nem.

Megölelkeztek, miközben Leonor egy olyan arcot keresett, amelyik hajlandó volt megvédeni.

Nem találta meg.

Beltrán megpróbált távozni, de Mercedes megkérte a komornyikot, hogy kísérje el az irodába. Senki sem fog ítélkezni egy szalonban; azonban megtarthatják az Isabel által hozott dokumentumokat, és átadhatják azokat egy ügyvédnek.

Mariana a mostohához fordult.

– Ma este nem megyek vissza veled.

Leonor kinyitotta a száját.

Most először semmi sem kényszeríthette az engedelmességre.

A nyomozás hónapokig tartott.

Mariana leveleket, feljegyzéseket és számlákat tekintett át egy Mercedes által ajánlott ügyvéddel. A sikkasztott pénz egy részét visszaszerezték, és a veracruzi vagyont lefoglalták. Beltránnak a törvény előtt kellett felelnie; Leonor elvesztette az irányítást a hagyaték felett.

Mariana és Isabel Mercedesnél maradtak.

Sándor továbbra is látogatta őket, de soha nem beszélt a házasságról a segítségükért járó fizetségként.

Először séták, nézeteltérések, munkanapok és egy félelmetes vita következett egy szövetszállítmány körül.

Aztán jött a szerelem, kevésbé mentőövként, mint inkább az a szokás, hogy megkeressük egymást, amikor valami jó történik.

Egyik délután Marianát az ablaknál találta írás közben.

A keze fedetlen volt.

– Hallottam a veracruzi házukról – mondta. – A tető megjavítható. A tengerre néző szoba jó könyvtárnak lenne.

Mosolygott.

– Már rajzolom is.

Alejandro leült mellé.

– Van hely még egy asztalnak?

Mariana letette a tollat.

Idegesebbnek tűnt, mint bármelyik tárgyalás során.

–Feleségül akarlak venni. De azt is szeretném, ha látnád azt a házat, még akkor is, ha nemet mondasz.

Marianna szeme megtelt könnyel.

– Hozzá kell majd szoknia, hogy megkérdőjelezem a beszámolóját.

– Számítok rá.

– És nem tervezek minden nap kesztyűt viselni.

Alejandro kezet nyújtott neki.

– Én sem erre számítok.

A sajátját az övére helyezte.

– Akkor igen.

Tavasszal házasodtak össze.

Isabel megigazította a fátylat. Rosa sírt anélkül, hogy megpróbálta volna elrejteni. Mercedes azt állította, hogy csak a virágok illata zavarja.

Hónapokkal később Mariana kinyitotta veracruzi házának ablakait.

Ott volt a tenger, hatalmas és zajos.

A földszinten olvasás- és számtanórákat szervezett a kikötői műhelyekben dolgozó lányoknak. Isabel akkor segített, amikor nem a lovakkal – igazi szenvedélyével – kellett foglalkoznia.

Egyik reggel egy diák Mariana sebhelyeit vizsgálta.

– Fáj nekik?

-Néha.

– Miért nem takarod el őket?

Marianna gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.

– Mert már nem akarok bujkálni. De vannak napok, amikor kesztyűt viselek, és ez is rendben van.

A lány bólintott, és visszalapozott a jegyzetfüzetébe.

Az ajtóból Alejandro bejelentette, hogy a reggeli hűlni kezd.

Mariana becsukta a könyvet, megfogta a kezét, és kiment a teraszra.

Senkinek sem kellett másodszor hívnia.

Azon a reggelen az ő döntése volt, hogy leüljön az asztalhoz.