„A gyerekei magára hagyták… hadd gondoskodjak róla, mint az anyámról, aki soha nem volt nekem” – mondta az árva.

1889 végén, amikor a délutánok hűvösödni kezdtek Guanajuato dombjai felett, Doña Candelaria Verduzco a Hacienda El Olivo kapujánál időzött, amíg az ég utolsó aranycsíkja is eltűnt.

Nem vártam senkit.

Ez minden délután ismétlődött, mintha meg akarná győzni magát róla.

Férje, Don Aurelio, kilenc éve volt eltemetve a birtok legöregebb olajfája alatt. Két fia már régen elköltözött a városba, és csak akkor tértek vissza, amikor pénzre, dokumentumokra vagy aláírásra volt szükségük.

A birtok hatalmas volt, de Candelaria úgy élt benne, mintha egy elhagyatott házban lenne. Az asztal körül öt szék állt, bár ő csak egyet használt. A konyhában az üres hely, ahol egykor a falióra lógott, most üres volt. A fia, Rómulo, magával vitte néhány ezüstpénzzel, egy arany ereklyetartóval és egy földterület tulajdoni lapjaival együtt, amelyet – állítása szerint – el kellett adnia, hogy vállalkozást indíthasson.

A lánya, Beatriz is ugyanezt tette.

„Anya, ezekre a dolgokra már nincs szükséged” – mondta neki, mielőtt elment. „Majd tudni fogjuk, hogyan használjuk őket jobban.”

Candelaria nem válaszolt. Csak nézte, ahogy a gyerekei cipelik a tárgyakat, amiket évtizedekig őrzött.

Azóta csend telepedett az El Olivo-ra.

Hetvennyolc évesen Candelaria egy fapálcával járt, amelyet Don Aurelio faragott, amikor még erős volt a keze. Minden délután ellenőrizte a tyúkólat, becsukta az istálló ajtaját, és lámpást gyújtott a családi oltár előtt.

Aztán az utat bámulta.

Nem reményből, hanem megszokásból.

Egy októberi délutánon, amikor az ég szürkére változott, és a szél eső szagát fújta, Candelaria egy alakot pillantott meg az ösvény végén.

Először azt hitte magáról, hogy paraszt.

Aztán meglátott egy kicsi, barna, nagyon sovány szamarat, megrakva kosarakkal, takarókkal és néhány kötéllel átkötött rongygal.

Mellette egy húsz év körüli fiatal nő sétált. Haját piros sál takarta, szoknyája foltozott volt, lábán pedig túl nagy csizma. Egy kendőbe csavart gyermeket cipelt a mellkasán.

Candelaria megragadta a botot.

– Megint valaki, aki koldulni jön – motyogta.

Az elmúlt néhány évben megtanulta, hogy ne bízzon senkiben, aki az ajtajához jött. Néhányan ennivalót kértek, majd eltűntek egy csirkével. Mások úgy tettek, mintha munkára lenne szükségük, de megpróbáltak bejutni a házba, hogy megnézzék, mit lophatnak.

A fiatal nő megállt a kapu előtt.

A szamár lehajtotta a fejét, és fáradtan felhorkant.

– Jó napot kívánok, asszonyom – mondta a lány.

A Candelaria nem nyílt ki.

-Szia jó.

– Luz María vagyok. A faluból származom. Megkérdeztem, hogy szüksége van-e valakinek segítségre valamelyik tanyán, és azt mondták, talán találok itt munkát.

– Nincsenek itt munkahelyek.

–Tudok takarítani, főzni, állatokat gondozni, füvet nyírni vagy olajbogyót szedni. Mindenből tudok egy kicsit.

– Már mondtam, hogy nincs munka.

A fiatal nő lesütötte a tekintetét. Nem tűnt sértettnek. Úgy tűnt, hozzászokott.

A gyerek megmozdult a kendő alatt, és felnyögött. Luz María automatikus, gyengéd mozdulattal a vállához ölelte.

Candelaria a kisfiú arcára nézett. Sápadt volt, és az arca kipirult.

– Beteg?

– Tegnap óta lázas.

– És még mindig gyalog viszed?

– Nem volt más választásom.

A válasz olyan egyszerű volt, hogy Candelaria hallgatott.

Luz María végighúzta a nyelvét kicserepesedett ajkán.

„Nem azért vagyok itt, hogy bármit is elvegyek öntől, asszonyom. Nem kérek előleget a fizetésemre vagy ingyen kosztot. Csak egy helyre van szükségem, ahol éjszakázhatok. Holnap folytatom az utamat, ha szeretné.”

— Hová fogsz menni?

A fiatal nő visszanézett az útra, amelyen jártak.

-Nem tudom.

Candelaria tudta ezt a választ. Aurelio halála utáni években már a saját fejében is hallotta, amikor döntenie kellett, hogy eladja-e a ranchot, iskolába küldi-e a gyerekeit, vagy hagyja, hogy a hitelezők vigyenek el mindent.

– Nincs családod?

Luz María megrázta a fejét.

–Újszülöttként egy kolostor elé kerültem. Az apácák nyolcéves koromig neveltek. Utána házról házra jártam dolgozni. Soha nem volt anyám. Soha nem volt szállásom.

Candelaria kellemetlen érzést érzett a mellkasában. Nem együttérzés volt. Ezt mondogatta magának. Csak fáradtság volt.

– És a gyerek?

–Mateo a neve. Az apja kirúgott minket, amikor megtudta, hogy terhes vagyok. Azt mondta, nem fog eltartani egy gyereket, aki talán nem is az övé. Azóta csak ketten vagyunk ketten.

Mennydörgés robajlott a dombok felett.

A szamár felhúzta a fülét.

Candelaria az eget nézte. A vihar hamarosan elkezdődött.

Bezárhatná a kaput, és hagyhatná, hogy a fiatal nő máshol keressen menedéket. De a fiúnak láza volt, és alig tudta nyitva tartani a szemét.

Az idős asszony felsóhajtott.

– A ház mögött van egy fészer. Ott száraz szalma és egy takaró. Ott alhatsz ma éjjel.

Luz María szeme megtelt könnyel.

-Köszönöm.

– Még ne köszönd meg. Csak ma este lesz. Hajnalban indulsz.

– Igen, asszonyom.

Candelaria felemelte az ujját.

– És ne menj be a házba!

– Nem megyek be.

– Ne nyúlj semmihez.

– Semmihez sem nyúlok.

– És ne menj a kút közelébe a gyerekkel.

-Én nem fogom megtenni.

– Akkor menj, mielőtt leesik a víz.