Luz María meghúzta a szamár kötelét, és a fészer felé indult. Candelaria bement a házba, becsukta az ajtót, és lámpát gyújtott.

Megpróbált híg húslevest vacsorázni, de nem tudta kiverni a fejéből a gyereket.

„Ez nem az én dolgom” – mondta magában.

Vett még egy kanálnyit.

– Fedél adtál neki a feje fölé. Ennyi elég volt.

Egy mennydörgés rázta meg az ablakokat.

Candelaria magában morgolódva tette a tálat az asztalra. Kinyitotta a szekrényt, és kivett egy üveg bodzavirággal és fahéjjal átitatott mézet. Aztán kenyeret, sajtot és egy tiszta takarót vett elő.

Átment az udvaron az esőben.

Amikor kinyitotta a fészer ajtaját, Luz María azonnal felállt, és szorosan megölelte a gyereket.

– Ne ijedj meg – mondta Candelaria. – Hoztam valamit lázcsillapítóra.

Átadta neki az üveget.

– Egy kanálnyi most, és egy másik hajnalban. És te is egyél. Ha elájulsz, ki viszi majd a babát?

Luz María mindkét kezével elvette a kenyeret.

– Köszönöm, asszonyom.

-Holnap beszéljünk.

Candelaria hátra sem nézve tért haza.

Másnap reggel pirkadat előtt ébredt. Néhány másodpercre elfelejtette, hogy emberek alszanak a fészerben. Aztán eszébe jutott az ígérete.

A nappal együtt távoznának.

Kiment az udvarra és megállt.

A tyúkól tiszta volt. Az itatóvályúban friss víz volt. A nedves szalmát eltávolították és egy sarokba halmozták. A kertben Luz María a kezével gyomlált, míg Mateo egy pokrócon játszott.

A gyereknek már nem volt láza.

Candelaria gyanakodva figyelte a jelenetet.

– Azt mondtam, hogy hajnalban menj el.

Luz María felállt.

– Igen, asszonyom. Épp azon voltam, hogy elmenjek. De a baba jobban aludt, és arra gondoltam, hogy nem illik elmenni anélkül, hogy valami tisztálkodást végeznék.

– Senki sem kért rá, hogy ezt tedd.

-Tudom.

– Akkor miért tetted?

A fiatal nő körülnézett.

– Mert fedél adtál nekünk a fejünk fölé, amikor be tudtad csukni az ajtót. Valahogy meg akartam köszönni.

Candelaria a szamár mellett előkészített kosarakra mutatott.

— És hová fogsz menni?

– A szomszéd városba. Azt mondják, hamarosan munkásokra lesz szükségük az aratáshoz.

– Még egy hónap van hátra az aratásig.

– Majd találunk valamit.

Az idős asszony ismerte ezt a kifejezést. Azok szava volt, akiknek nem volt joguk megadni magukat.

Mateo kinyújtotta a kezét, megérintette Candelaria botját, és elmosolyodott.

Az idős asszony érezte, hogy valami eltörik benne.

– Várj – mondta.

Luz María megállt.

– Maradj még néhány napig. A gyerek még gyenge. Segíts a veteményesben és a csirkékkel. Nem tudok fizetni, de lesz ennivalód. A fészerben fogsz aludni.

– Igen, asszonyom.

– És ezt ne tévesszük össze a bizalommal. Ha egy tojás, egy szög vagy egy kanál eltűnik, akkor kiesel.

– Semmi sem fog eltűnni.

-Remélem is.

Luz María megölelte Mateót és elmosolyodott.

-Köszönöm.

– Ne köszönd meg. Fejezd be a gyomok eltávolítását.

A fiatal nő visszatért a gyümölcsösbe.

Candelaria belépett a házba, de megállt az ajtóban. Már sok éve nem engedelmeskedett senki örömmel.

A következő napokban Luz María úgy dolgozott, mintha azon a farmon született volna. Megjavította a tyúkólat, rendbe tette az istállót, kitisztította a fatüzelésű kemencét, és elültette a magokat, amelyeket Candelaria évekig őrzött.

A gyümölcsös újra zöldellni kezdett.

Mateo, aki alig tudott járni, mindig a csirkék után eredt, majd a földre esett. Valahányszor sírt, Candelaria úgy tett, mintha bosszús lenne, de végül mindig felvette.

– Gyere ide, gyermekem. Ne sírj egy súrolás miatt.

Luz María nézte, ahogy az idős asszony megmosakodik a térdén.

– Kedveli őt.

„Ő egy gyerek. Minden gyereknek szüksége van valakire, aki gondoskodik róla.”

– Neked is szükséged volt valakire, aki gondoskodik rólad.

Candelaria abbahagyta a kezei mozgatását.

– Ne beszélj arról, amit nem tudsz.

-Tudom, milyen érzés egyedül lenni.

A fiatal nő egy délután, a nagy olajfa alatt elmesélte neki a történetét. Gyermekkorát mások otthonaiban töltötte szolgálattal. Soha nem volt saját ágya. Soha nem ünnepelte a születésnapját. Soha nem hallotta, hogy bárki is a lányát szólítaná.

Mateo egy közeli tanyán találkozott az apjával. Megígérte neki, hogy feleségül veszi, de amikor megtudta, hogy terhes, kidobta az útra.

„Nem sírtam miatta” – mondta Luz María. „Azért sírtam, mert nem tudtam, hogyan mentsem meg a fiamat. De aztán megértettem, hogy egy férfi, aki megveti a saját gyermekét, nem érdemli meg, hogy apának nevezzék.”

Candelaria csendben hallgatott.

Aztán megfogta a fiatal nő kezét.

Rövid gesztus volt, de mindkettőjüknek sokat jelentett.

Egyik reggel Luz María begyújtotta a fatüzelésű kemencét. Megtisztította, sárral befedte a repedéseket, és tésztát készített a lisztből, aminek a helyére tojást tett.

Frissen sült kenyér illata töltötte be a haciendát.

Candelaria a szagot követve elhagyta a szobáját.

Luz María elővett egy aranykenyeret, és letört belőle egy darabot.

—Pruébelo.

Candelaria beleharapott a kenyérbe.

A szeme megtelt könnyel.

– Olyan íze van, mint amilyet anyám szokott csinálni.

Luz María letette az ásót az asztalra.

– Nem kenyérért sír.

– Ne mondd meg, mit csinálok.

– Sír, mert ez a ház újra otthon illatú.

Candelaria megtörölte az arcát az ingujjával.

–Nézd, mit tettél velem! Egy öregasszony sír egy darab kenyér miatt.