„Megmentettelek; mostantól, ma este, az enyém vagy” – mondta a gazda a fiatal nőnek.
Minden egyes lépés új sebet tépett Valeria Ibarra lábán.
Az 1900-as év napja perzselő lepedőként perzselte a Sonora-sivatagot. A fiatal nő éles sziklákon, fügekaktuszokon és tüskés bokrokon át vonszolta magát, bal lábát vonszolva. A bokája feldagadt egy csörgőkígyómarástól, és alig kapott levegőt.
A visszafordulás azt jelentette, hogy meghal a kiszáradt folyómederben, ahol vezetői elhagyták. A folytatás sem sok reményt nyújtott, de Valeria betegeskedő apjára gondolt, és nem adta fel.
Ramón Ibarra professzor Mexikóváros egyik legelismertebb botanikusa volt. Hónapokkal korábban tüdőbetegség kezdte emészteni. Az orvosok azt mondták, hogy nem élné túl még egy telet.
Egy misszionárius naplójában Valeria két Sierra Madre-i növényre talált utalást: a kővirágra és a napgyökérre. Az írások szerint együtt enyhíthették a tüdőgyulladást és segíthették a szervezetet a betegségek leküzdésében.
Valeria expedíciót szervezett. Hermosillóban felbérelte Jacinto Luquét és Evaristo Menát, két öszvérhajcsárt, akik azt állították, hogy ismerik az összes hegyi ösvényt. Előre követelték a fizetés felét.
Az első néhány napban hatékonynak tűntek. Egy sziklás szurdokhoz érve azonban Valeriát megmarta egy csörgőkígyó. Ahelyett, hogy segítettek volna neki, a férfiak kinyitották a nyeregtáskáikat, elvették a pénzt, a jegyzetfüzeteket, az élelmet és az öszvéreket.
– A sivatag el fogja tüntetni a bizonyítékokat – mondta Jacinto.
„Az apám meghal, ha nem viszem el azokat a növényeket” – könyörgött.
Evaristo nevetett lovaglás közben.
– Akkor nem kell sokat várnia, hogy találkozzon veled.
Ott hagyták a napon.
Valeria órákon át gyalogolt, míg végül a méreg, a fájdalom és a kiszáradás legyőzte. Egy sziklaalakzat mellé rogyott össze, meggyőzve arról, hogy soha többé nem fogja kinyitni a szemét.
Mateo Serrano az egyik vadászútja során találta meg.
34 éves volt, széles hátát a munka formálta, arcát pedig a ritkán kedves élet keményítette meg. Egyedül élt egy kanyonok között megbúvó kunyhóban, egy soha ki nem apadt kis forrás mellett.
Évekkel ezelőtt fegyveresként dolgozott több földbirtokosnak. Védte a szállítmányokat, banditákat üldözött, és részt vett olyan földvitákban, amelyek miatt még mindig nem tudta aludni éjszaka. Egy árulás után, amely majdnem az életébe került, felhagyott ezzel a hivatással, és megesküdött, hogy soha többé nem avatkozik bele senki más problémáiba.
Amikor meglátta Valériát a kövek között fekve, arra gondolt, hogy folytatja útját.
Aztán kinyitotta a szemét.
– Az apám… – mormolta. – A növények…
Mateo káromkodott, eltette a puskát, és a karjába emelte a lányt.
Több mint egy órába telt, mire elérte a kunyhót. Kimosta a sebet, rögzítette a lábát, és olyan gyógymódokat alkalmazott, amelyeket egy yaqui gyógyítótól tanult. Az éjszaka folyamán a láza emelkedett.
Valeria őrjöngött, és az apját hívta.
Mateo mellette maradt, átázott ruhákat cserélgetett rajta, és arra kényszerítette, hogy kis kortyokban igyon vizet. Három napig többször is azt gondolta, hogy meg fog halni.
A negyedik nap reggelén a láz alábbhagyott.
Valeria egy egyszerű szobában ébredt, gyapjútakaróval betakarózva. Egy hatalmas férfi ült az ablaknál, és egy kést élezett.
– Meghaltam?
– Ha az lennék, remélem, a másik világban jobb ágyak lennének.
Megpróbált felülni, de az erős fájdalom arra kényszerítette, hogy megálljon.
-Ki maga?
– Mateo Serrano. A Santa Brígida folyómeder közelében találtam rá.
– A vezetőim kiraboltak.
– Erre gondoltam én is. Egy kígyó általában nem visz el öszvéreket.
Valeria figyelmesen nézte. Mateo hangja száraz volt, de már több éjszakát is azzal töltött, hogy egy idegenre vigyázott.
– Megmentette az életemet.
– Ne csinálj ebből adósságot.
–Meg kell találnom a jegyzetfüzeteimet, és folytatnom kell az expedíciót.
– Először is újra meg kell tanulnia járni.
– Apámnak nincs sok ideje.
Máté felkelt.
– A sivatag sem ismer együttérzést a sietséggel szemben.
A következő napokban Valeria visszanyerte erejét. Hogy ne érezze magát haszontalannak, elkezdte rendbe tenni a faházat. Kiválogatta a szárított gyógynövényeket, kitakarította az üvegeket, és megfoltozott néhány inget.
A bejárat közelében egy apró sárga virágot talált a kövek között. Egy agyagedénybe tette az asztalra.
Amikor Mateo visszatért a vadászatból, megállt az ajtóban.
A faházban friss fűszernövények illata terjengett. A padló tiszta volt, és az a magányos virág otthonossá tette a helyet.
– Nem volt jogom elmozdítani a holmijaidat – mondta Valeria. – Ha zavar, akkor mindent úgy hagyhatok, ahogy volt.
– Nem emlékszem, milyen voltam.
Akkor látta először mosolyogni.
Valeria észrevette, hogy Mateo egy régi gyűrűt viselt egy zsinóron a nyakában.
– A feleségéé volt?
A férfi arckifejezése megváltozott.
– Soha nem volt feleségem.
–Akkor egy nőé volt, aki bántotta.
Mateo olyan sokáig hallgatott, hogy Valeria azt hitte, nem fog válaszolni.
–Adrianának hívták. Megígérte, hogy feleségül fog venni, amikor még azt hittem, hogy a kemény munka eltörölheti a különbséget egy napszámos és egy kereskedő lánya között. Aztán egy ezredes fia visszatért a fővárosból. Pénze, tekintélyes neve és hintói voltak. Adriana elment vele búcsú nélkül.
– És megtartotta a gyűrűt?
–Azért viselem, hogy emlékeztessem magam, hogy valakiben megbízni ostobaság.
–Emlékeztethetném arra is, hogy egy nő elárulta. Nem mintha minden nő ugyanezt tenné.
Mateo szigorúan nézett rá.
