– Úgy beszél, mintha még mindig azt hinné, hogy a világ igazságos.

– Nem hiszem el. Ha elhiszem, nem utaztam volna át a fél országon növényt keresve, mert a gazdag orvosok lemondtak apámról.

Ez a beszélgetés megváltoztatott valamit köztük.

Mateo elkezdte tanítani neki a sivatag jeleinek olvasását: hol talál vizet, mely fák utalnak nedvességre, és mely növényeket lehet mérgezőnek tekinteni. Valeria viszont elmagyarázta, hogyan osztályozza a fajokat és hogyan készít gyógyhatású kivonatokat.

Amikor már segítség nélkül tudott járni, megmutatta neki a kővirágról és a nap gyökeréről készült rajzokat, amelyekre emlékezett.

Máté felismerte az egyiket.

– Láttam egy hasonló növényt a Szarvas-barlangok közelében.

Hajnal előtt indultak útnak. Felkapaszkodtak egy keskeny kanyonba, és átkeltek egy lejtőn, ahol sziklák csúsztak ki a csizmáik alól. Mateo előrement, minden egyes lépcsőfokot ellenőrizve, mielőtt továbbengedte volna Valeriát.

Egy sziklás teraszra érve apró, halvány virágokat látott a repedésekben növekedni.

– Ez a kővirág.

Könnyes szemmel térdelt le. A közelben néhány vöröses levelet is talált, amelyek aranyló gyökere megegyezett a misszionárius leírásával.

– A nap gyökere – suttogta. – Apámnak még van esélye.

Csak a legszükségesebb példányokat szedte le, elegendő növényt hagyva meg a faj további növekedéséhez. Mateo megfigyelte, milyen gondosan bánik a kezével.

– Mindet elvihette volna.

– Az, hogy megmentettem az apámat, nem jogosít fel arra, hogy elpusztítsam azt, ami másokat megmenthetne.

Visszafelé menet egy szikla omlott be Valeria lába alatt. Mateo elkapta a derekát, mielőtt a lány a szakadékba zuhant. Néhány másodpercig átölelték egymást, zihálva.

– Ezúttal kígyó nélkül mentett meg – mormolta.

– Kezd szokássá válni.

A következő hetekben előkészítették a mintákat a fővárosba küldéshez. Egy megbízható öszvérhajcsár egy dobozban vitte a növényeket, Valeria tápszereit és egy levelet az apja orvosának.

A várakozás még közelebb hozta őket egymáshoz. Vacsoráztak a tűz mellett, beszélgettek a csillagok alatt, és olyan csendek voltak, amelyek már nem voltak kínosak.

De a béke véget ért egy kora reggel, amikor Mateo két ló lábnyomára bukkant a forrás közelében.

Jacinto és Evaristo visszatért.

Miután elköltötték az ellopott pénzt, megtudták, hogy Valeria még él, és attól tartottak, hogy feljelenti őket. Azt is hallották, hogy milyen értékes növényeket keresett.

„Jönnek a mintáimért” – mondta.

– Azért jönnek, hogy megbizonyosodjanak róla, nem tudok tanúskodni.

Mateo lekapcsolta a lámpákat és megtöltötte a puskáját. Az öreg fegyveres újra megjelent a szemében.

A banditák a faház hátulján keresztül érkeztek. Evaristo kinyitotta az ajtót, és Mateo leütötte, mielőtt Jacinto felemelhette volna a fegyverét. Jacinto megpróbált lőni az ablakon, de Valeria egy kialudt lámpát dobott a karjára, eltérítve a lövést.

Mateo ráugrott és megragadta a nyakát.

– Ott hagytad őt a sivatagban meghalni.

Jacinto könyörögni kezdett.

Mateo felemelte a kést.

– Nem! – kiáltotta Valéria.

A férfi ránézett, és olyan düh kerítette hatalmába, amilyet még soha nem látott.

– Megérdemlik a halált.

– Talán. De ha megölöd őket, ismét annak az embernek a kezébe kerülnek, akit megpróbáltál hátrahagyni.

– Bántották.

– Akkor ne hagyd, hogy elpusztítsák azt, ami még jó benned.

A kés a földre esett.

Mateo megkötözte a két férfit, és hajnalban a legközelebbi város politikai vezetője elé vitte őket. Valeria tanúvallomást tett, és visszaszerezte néhány holmiját, beleértve a jegyzetfüzeteit is.

Jacintót és Evaristót kényszermunkára ítélték lopás, elhagyás és gyilkossági kísérlet miatt.

Mateo döntése meglepte azokat, akik emlékeztek a múltjára. Évekkel ezelőtt golyókkal rendezte volna az ügyet. Ezúttal az igazságszolgáltatást választotta.

Néhány nappal később levél érkezett Mexikóvárosból.

Valeria remegő kézzel nyitotta ki.

–Apám állapota javul. Az orvos szerint a láza alábbhagyott, és a tüdeje reagál a kezelésre.

Mateo átölelte, mielőtt még átgondolta volna, mit is csinál. A lány a férfi mellkasába temette az arcát, és megkönnyebbülten sírt.

Azon az estén a legjobb vacsorájukkal ünnepeltek. Vacsora után azonban Mateo kiment a verandára, és a holdfényes hegyvonulatot bámulta.

Valéria mellette állt.

– Most már biztonságosak az utak – mondta. – Holnap elviszem a postakocsi-útvonalra.

– Nem akarok elmenni.

– Vissza kell térnie az apjához.

–Visszajövök megnézni, de ide is vissza akarok jönni.

Mateo a korlátra szorította a kezét.

– Egy fővárosban tanult nőnek nincs jövője egy olyan férfival, mint én.

— Milyen ember?

– Valaki, aki erőszakból élt. Minden, amihez hozzáérek, végül megsemmisül.

„Megmentett, segített megtalálni a növényeket, és élve hozta ki azokat az embereket, akiket meg akart ölni. Nem csak te vagy a legrosszabb, amit tett.”

Valéria megfogta a kezét.

–Nem hálából maradnék ott. Azért tenném, mert szeretem őt.

Mateo érezte, ahogy a félelem visszatér régi árulásának minden erejével. Visszahúzta a kezét.

„Ezt nem fogadhatom el. Megérdemelsz egy tudóst, egy úriembert, valakit, aki nem attól fél, hogy újra szörnyeteggé változik.”

Valéria arca elvesztette a színét.

– Nincs jogod eldönteni, hogy mit érdemlek.

– Menj és pihenj.

Visszafojtott könnyekkel lépett be a kabinba.

Hajnal előtt Valeria eltette a jegyzetfüzeteit, fogott egy kancát, és egy cetlit hagyott az asztalon.

„Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Semmivel sem tartozom neked többet.”

Amikor Mateo felébredt, üresen találta a szobát, és a sárga virágot hervadni az üzenet mellett.