Aztán megértette, hogy azzal, hogy megpróbálta megvédeni magát a múltjától, csak megismételte azoknak a kegyetlenségét, akik mindig is helyette döntöttek.

Letépte Adriana gyűrűjét a nyakáról, és a bokrok közé dobta.

– A múlt többé nem fog uralkodni felettem.

Felnyergelte leggyorsabb lovát, és követte a nyomokat.

Több mint négy órán át lovagolt, mire megpillantotta Valeriát a horizonton. Egy kiszáradt folyómedernél utolérte, és leszállt a lováról, mielőtt a nő megszólalhatott volna.

Máté térdre rogyott a porban.

– Gyáva voltam.

Valeria könnyes szemmel nézett rá.

—Kelj fel.

„Amíg te meg nem hallgatsz rám. Soha nem voltál nekem adós, és nem is voltál tehetetlen asszony, akinek engedelmeskednie kellett volna. Fényt hoztál egy házba, amit én sírbolttá változtattam. Elutasítottalak, mert még mindig hagytam, hogy egy régi árulás eldöntse a jövőmet.”

– Úgy éreztette velem, mintha a szerelmem egy újabb veszély lenne, amitől meg kell védenie magát.

– Tudom. És életem hátralévő részét bánni fogom, ha nem hagyod, hogy megjavítsam.

Mateo felnézett.

„Nem akarok egyedül túlélni. Melletted akarok élni. Ha még mindig engem tudsz választani a butaságom után, visszatérek veled a fővárosba, szembeszállok apáddal, és elfogadom, bármilyen életet is döntünk együtt.”

Valeria leszállt a kancáról, és letérdelt elé.

–Sosem akartam tökéletes férfit. Olyat, aki képes valami jobbat választani a sebeinél.

Megölelte, és Mateo megértette, hogy a szerelem nem adósság és nem is jutalom. Ez egy olyan döntés, amelyet minden nap meg kell újítani.

Hónapokkal később Ramón Ibarra professzor, miután felépült a kezelésnek köszönhetően, Sonorába utazott. Amikor találkozott Mateóval, nem a történetekben szereplő rettegett fegyverest látta, hanem azt a férfit, aki anélkül mentette meg a lányát, hogy bármit is kért volna cserébe.

– Valeria életét neki köszönhetem – mondta a professzor.

–Nem tartozik nekem semmivel. Ő mentette meg az enyémet.

Benito atya a forrásnál ünnepelte az esküvőt a közeli falvak lakói és számos család előtt, akik Valeria által készített gyógyszereket kaptak.

Idővel a kunyhó botanikai állomássá vált. Valeria gyógynövényeket termesztett a vadon élő fajok elpusztítása nélkül, míg Mateo expedíciókat vezetett és védte az utazókat.

Egy évvel később megszületett fiuk, akit Ramón Mateonak neveztek el.

Csendes estéken Valeria egy sárga virágot tett az asztalra, felidézve az elsőt, amely átformálta a kunyhót. Mateo már nem a régi gyűrűt hordta a nyakában. Helyette a jegygyűrűjét viselte.

A sivatag továbbra is zord maradt. Az aszályok és a viharok továbbra is tomboltak. De a sziklák között egy tudománnyal, nevetéssel és élettel teli otthon született.

És az az ember, aki azt hitte, hogy minden, amihez hozzáér, végül elpusztul, felfedezte, hogy olyan kezei is vannak, amelyek képesek védelmezni, építeni és szeretni.