1. RÉSZ

Délután 4:12-kor Carmen Valdés végignézte, ahogy saját fia a járdára dobja a 40 évig őrzött esküvői fényképét, miközben menyének családja kanapékat, dobozokat és bőröndöket hoz be marbellai otthonába, mintha már nem is létezne.

Carmen hetvenéves volt, és életének csaknem felét abban a fehér házban töltötte, amelynek cseréptetője, bugenvilleája és egy kis terasza volt, ahonnan a Földközi-tengerre nyílt kilátás. Ott nevelte fel egyetlen fiát, Álvarót. Ott gondoskodott férjéről, Juliánról haláláig. És azt tervezte, hogy addig marad ott, amíg egyedül fel tudja mászni a lépcsőt.

A probléma 4 hónappal korábban kezdődött.

Álvaro és felesége, Lucía, nehéz anyagi helyzetben voltak. Bezártak egy vállalkozást Málagában, és lehetetlenné vált a lakásuk bérbeadása.

„Csak néhány hétig tart, anya” – ígérte Álvaro.

Carmen feltételek nélkül nyitott ajtót.

A hetekből hónapok lettek.

Először Lucía lecserélte a nappali függönyeit, mert – állítása szerint – „régiesnek mutatták tőlük a házat”. Aztán elkezdte kiüríteni a szekrényeket, elpakolgatni Julián emléktárgyait, és Carmen előtt olyan felújításokról beszélt, amiket senki sem kért.

Egyik délután még a szüleivel, Mercedesszel és Rafaellel is megjelent.

Rafael körbejárta a kertet, tekintetével méregetve a távolságokat.

– Egy nagyobb medence tökéletesen elférne itt.

Carmen otthagyta a kávésbögrét az asztalon.

– Nincs szükségem arra a medencére, ami ott van.

Lúcia elmosolyodott.

– Anya, nem kell mindent támadásnak venni. Csak a jövőre gondolunk.

Ez a szó nyugtalanítani kezdte.

A jövő.

Mindig a jövőről beszélgettek, amikor azt hitték, hogy a lány nem figyel oda.

Három nappal később Carmen lement a konyhába, mert nem tudott aludni. Mielőtt felkapcsolta volna a villanyt, hangokat hallott a teraszról.

Lucía Álvaróval beszélgetett.

– Apám pénteken elhozhatja a dolgokat. Ha anyád elutazik néhány napra, akkor mindent egyszerre elintézünk.

– Nem tudom – mormolta Álvaro. – Mi van, ha hamarabb visszaérek…

„Nem fog hamarabb visszajönni. És amikor visszajön, mindannyian berendezkedünk. A zárcsere után nehezebb lesz jelenetet csinálnia.”

Carmen érezte, hogy kihűl a keze.

Álvaro néhány másodpercig hallgatott.

Aztán megkérdezte:

– És a papír?

– Apám azt mondja, hogy Sergio mindent kitervelt. Csak úgy kell beállítani, mintha ő adta volna nekünk a házat.

Carmen egyetlen hang nélkül ment vissza a szobájába.

Nem sírt.

Kinyitotta a széfet, kivette belőle az okiratokat, bankszámlakivonatokat és számos más fontos dokumentumot. Másnap reggel elvitte őket Irene Montalbán irodájába, egy ügyvédhez, aki a férje barátja volt.

Irene félbeszakítás nélkül hallgatta.

– Ne mondd nekik, hogy hallottad őket. És ne írj alá semmit. Ha tényleg terveznek valamit, tudnunk kell, meddig akarnak elmenni.

Ekkor támadt egy ötlete Carmennek.

Azon az estén, vacsora közben, látszólag közönyösen megjegyezte:

– Pénteken egy hétre Granadába megyek a nővéremmel.

Lucia letette a villát a tányérra.

– Egy egész hét?

-Igen.

Álvaro azonnal a feleségére nézett.

Carmen úgy tett, mintha nem látná.

Pénteken, este 9-kor elindult otthonról egy rózsaszín bőrönddel. Az ajtóban elbúcsúzott, beszállt egy taxiba, és mindössze három háztömbnyit ment.

Tíz perccel később belépett Nuria, szomszédja és 27 éves barátja házának hátsó ajtaján.

Az emeleti ablakból tökéletesen látható volt a villa bejárata.

Délután 3:35-kor megjelent a költöztető teherautó.

Három autó érkezett mögöttük.

Lucia, a szülei, a bátyja, két unokatestvére, Alvaro és egy fekete mappával a kezében lévő férfi leszállt a buszról.

Carmen érezte, ahogy Nuria megszorítja a kezét.

– Fel kellene hívnunk most?

Carmen lassan megrázta a fejét.

-Még nem.

Mert abban a pillanatban megértette, hogy még valamit látnia kell.

És ami 40 perccel később történt, arra késztetett, hogy ne úgy tekintsek Álvaróra, mint a fiúra, akit meg kell védenem.

2. RÉSZ

Először bútorokat hoztak be.

Egy bézs kanapé. Egy étkezőasztal. Edényekkel teli dobozok. Bőröndök. Még egy szétszerelt ágy is.

Lucía az ajtóból irányította a munkásokat.

–Az a hálószobába megy. Anyám holmijai felmennek az emeletre. A konyhai dobozok bemennek.

Aztán elkezdték kivenni Carmen holmiját.

Egy karosszék.

Két lámpa.

Dobozok könyvekkel.

Álvaro több képkerettel a kezében távozott.

Carmen odalépett a pohárhoz.

Aztán meglátta a fényképet.

Julian és ő, a friss házasok, egy malagai templom előtt 40 évvel ezelőtt.

Álvaro egy dobozban hagyta a szemét mellett.

Carmen nem nézett félre.

Elővette a mobiltelefonját.

Tárcsázta a 112-t.

–Van egy házam, és többen engedély nélkül viszik el a holmijaimat.

Nuria ránézett.

Carmen másodszor is telefonált.

– Irene, most már igen.

Tizenöt perccel később két rendőrautó jelent meg.

Lucia megdermedt.

Rafael elkezdte mutogatni a papírokat.

Álvaro idegesen nézett körül mindkét oldalon.

Aztán Carmen elhagyta Nuria házát, ugyanazt a bőröndöt vonszolva magával, amivel állítólag Granadába utazott.

A fia elsápadt.

-Anya…

Egy tiszt közeledett.

– Ön a tulajdonos?

-Igen.

– Engedélyezted ezt a lépést?

Carmen a járdán heverő dobozra mutatott.

– Sem a költözés, sem az életem 40 évének elpazarlása.

A mappát hordozó férfi megpróbált elsétálni.

Irene pontosan abban a pillanatban érkezett.

Átnézte az egyik dokumentumot, amit Rafael átadott.

Az arckifejezése megváltozott.

– Carmen – mondta halkan –, itt van az aláírásod.

Carmen a papírra pillantott.

Soha ezelőtt nem láttam ilyet.

És én soha nem írtam alá.

3. RÉSZ

Néhány másodpercig senki sem szólt.