Nincs megelégedettség.

Nincs diadal.

Üres.

Álvaro elment mellette anélkül, hogy ránézett volna.

Mielőtt beszállt volna az autóba, megállt.

– Apa szégyellné magát miattad.

Carmen úgy fogadta a mondatot, mint egy pofont.

Néhány másodpercig nem reagált.

Aztán így válaszolt:

– Apád soha nem dobta volna a fényképünket a kukába.

Álvaro lesütötte a tekintetét.

Hónapok óta utoljára beszéltek.

Azon az estén Carmen visszatért a hálószobájába.

Kinyitotta a szekrényeket.

Ellenőrizte a fiókokat.

Megnézte az ablakokat.

Nem tudta szabadulni az érzéstől, hogy valaki nemcsak az otthonába, de az emlékeibe is betört.

Másnap reggel kicserélte az összes zárat.

Ezúttal saját döntésemből.

Irene elkezdte kezelni a jogi ügyet, és azt javasolta, hogy minden kommunikáció írásban történjen.

Felfedeztek még valamit.

A mappával rendelkező férfi, Sergio, általában Rafael adminisztratív feladatait látta el. A feltételezett megállapodást korábbi dokumentumok sablonját használva készítette el.

Úgy tűnik, hogy a Carmennek tulajdonított aláírást más dokumentumokból szerezték be.

Álvaro később azt állította, hogy soha nem kért semmit hamisítani.

Lucía azt mondta, szerinte Carmen szóban engedélyezte a megállapodást.

Rafael kijelentette, hogy egyszerűen csak segíteni próbált a lányának.

Minden magyarázat más volt.

És mindegyik új kérdéseket hagyott maga után.

Carmen képernyőképeket készített az üzenetekről, külső kamerák felvételeit és fényképeket készített mindenről, ami történt.

A garázs felett elhelyezett kamera két nappal a kamu utazás előtt még egy lakatos érkezését is rögzítette.

A férfi a főbejárat mellett jelent meg, és Álvaróval beszélgetett.

Amikor megtalálták a szakembert, megerősítette, hogy Álvaro árajánlatot kért tőle több zárbetét cseréjére.

A találkozót még aznap délutánra tűzték ki.

A költözés után.

Carmen hányingert érzett, amikor megtudta.

A megérzése helyesnek bizonyult.

Ha tényleg Granadába utazott volna, valószínűleg 7 nappal később tért volna vissza, és a kulcsa már nem nyitotta volna ki az ajtót.

Ez a gondolat hetekig kísértette.

Néha hajnali 3-kor arra ébredtem, hogy biztos voltam benne, hogy autót hallottam.

Felkelt.

Kinéztem az ablakon.

Épp a riasztót ellenőriztem.

Nuria minden reggel két kávéval kezdte átlépni a határt.

Nem tett fel túl sok kérdést.

A teraszon ültek, miközben a nap megvilágította a bougainvilleát.

„Hiányzik?” – kérdezte egy reggel.

Carmennek eltartott egy ideig, mire válaszolt.

–Hiányzik a fiam, akiről azt hittem, hogy megszületett.

– Nem teljesen ugyanaz.

-Nem.

Heteken át kéretlen véleményeket kapott.

Egy unokatestvére azt mondta neki, hogy „a gyerekek hibáznak”.

Egy régi barátom azt mondta, hogy a családi problémákról beszélni „túlzásba viszi a dolgokat”.

Egy másik személy azt mondta neki, hogy mivel Álvaro egyke, a ház úgyis az övé lesz.

Carmen megtanulta, hogy mindig ugyanazt a kérdést tegye fel.

–Szóval mikortól kellene, hogy az övé legyen? Amikor betöltöttem a 70-et? Amikor betöltöttem a 75-öt? Vagy amikor szüksége volt rá?

Senki sem tudta a választ.

Három hónappal később úgy döntött, hogy megtesz valamit, amit évek óta halogatott.

Kiürített egy raktárként használt szobát, és műteremmé alakította.

Letett egy asztalt az ablak mellé.

Vett egy kék karosszéket.

Polcokat szerelt fel.

Odavitte a regényeit, régi fényképeit és egy rádiót, amely Juliáné volt.

Az esküvői fotó a fő falon lógott.

Kicserélte az üveget.

Megtartotta a keretet.

Az ütés apró nyoma látható maradt.

Nem volt hajlandó megjavítani.

Emlékeztette rá, milyen közel került ahhoz, hogy mások döntsék el, mely emlékek érdemlik meg a megmaradást.

Egyik vasárnap levelet kapott Álvarótól.

Néhány percig fogta, mielőtt kinyitotta.

Egy pillanatra azt képzelte, hogy bocsánatkérésre számíthat.

Nem ez volt a helyzet.

Álvaro azt írta, hogy a konfliktus miatt elvesztette ügyfeleit, hogy Lucía a szüleivel él, és hogy mindezt meg lehetett volna oldani beszélgetéssel.

Azt is írta:

„A saját gyermeked helyett egy házat választottál.”

Carmen többször is elolvasta ezt a mondatot.

Aztán otthagyta a levelet az asztalon.

Azon az estén kinyitott egy régi dokumentumokkal teli dobozt, valami mást keresve, és talált egy üzenetet Juliantól.

Nem volt fontos levél.

Csupán egy jegyzetfüzetből kitépett lap, évekkel a halála előtt íródott.

Volt egy teendőlista.

„Hívj egy vízvezetékszerelőt.”

„Vásárolj villanykörtéket.”

„Ellenőrizd mindenképpen.”

És végül:

„Emlékeztesd Carment, hogy a ház mindkettőnk nevére szól, és ha valaha is elmegyek, ne engedje, hogy bárki is vendégnek érezze magát a saját otthonában.”

Carmen mozdulatlan maradt.

Nem emlékeztem, hogy ezt olvastam volna.

Leült a földre.

És sírt.

Nem a ház miatt.

Még a dokumentumokon keresztül sem.

Sírt, mert hónapok óta azon tűnődött, vajon kegyetlen-e Álvaróval.

Ez az egyszerű mondat mindent a helyére tett.

A férje nem, csak egyetlen ingatlant hagyott rá.

Otthont hagyott neki.

És senki, aki szerette, nem követelhette tőle, hogy feladja őt szerelme bizonyításaként.

Újabb 2 hónap telt el.

Egyik délután megszólalt a csengő.

Carmen a kamerába nézett.

Lúcia volt az.

Egyedül volt.

Carmen nem nyitotta ki az ajtót.

A kaputelefonon keresztül beszélt.

-Mit akarsz?

– Csak 5 perc.

– Onnantól kezdve tudsz beszélni.

Lucia lesütötte a tekintetét.

Másképp nézett ki.

Smink nélkül, feltűzött hajjal és fáradt arccal.

– Álvaro és én elváltunk.

Carmen hallgatott.

– Nem azért jöttem, hogy bármit is kérdezzek – folytatta Lucía. – Azért jöttem, mert el kellett mondanom neked valamit.

Carmen várt.

– Én voltam az, aki ragaszkodott a házhoz.