A teherautó motorjának zaja még mindig járt, a hátsó ajtók nyitva maradtak, és Carmen számos bútordarabja sorakozott a kocsifelhajtón a délutáni napsütésben.

Irene gondosan tartotta a dokumentumot.

Ez egy állítólagos magánmegállapodás volt, amellyel Carmen több évre Álvarónak és Lucíának adta a ház használatát. Az egyik oldalon az övéihez hasonló aláírás szerepelt.

Hasonló.

De hamis.

– Nem én írtam alá azt a dokumentumot – mondta Carmen.

Rafael azonnal közbelépett.

– Ne túlozzunk, erről már sokszor szó esett.

-Amikor?

– Családi étkezésekkor.

– Akkor mondd meg, milyen ételt írtam alá.

Rafael becsukta a száját.

Lucía megpróbált odamenni a tisztekhez.

–Ez egy félreértés. Carmen azt mondta nekünk, hogy a ház végül Álvaróé lesz.

Carmen felé fordult.

– Az, hogy a fiam egyszer örökölhet valamit, nem jelenti azt, hogy el is sajátíthatja, amíg én még élek.

Álvaro összeszorította az állkapcsát.

– Anya, senki nem vesz el semmit.

Carmen a teherautóra mutatott.

– Akkor miért tesznek ide hatszemélyes bútorokat?

– Mert térre volt szükségünk.

– És miért vannak kint a holmijaim?

– Tárolni akartuk őket.

Carmen odament a dobozhoz, ahol az esküvői fényképüket hagyták.

Lassan kihúzta.

Az üveg egyik sarkában egy apró repedés volt.

Végighúzta a hüvelykujját a kereten.

Néhány másodpercre gondolatban visszatért abba a napba, negyven évvel ezelőttbe.

Julian egy kicsit túl nagy öltönyt viselt. Carmen nevetett, mert Julian elfelejtette a gyűrűket az autóban. Nagyon kevés pénzzel és túl sok projekttel kezdték.

Évekkel később megvették azt a házat, amikor a környéken még nem álltak a mostani luxusvillák.

Julián napok óta egy villanyszerelő cégnél dolgozott, Carmen pedig évtizedekig egy kis könyvelőirodát vezetett.

Semmi sem jött ingyen.

Még a kertet sem.

Még a szobák sem.

Még a fehér falak sem, amiket Lucia most már régimódinak tartott.

Carmen felnézett.

– Álvaro, nézz rám!

Néhány másodpercbe telt.

– Tudott erről a dokumentumról?

-Anya…

– Csak azt kérdeztem, hogy tudod-e.

Lucia közbeszólt:

– Nincs jogod úgy vallatni, mintha bűnöző lenne.

Carmen rá sem nézett.

—Álvaro.

A fia mély lélegzetet vett.

– Tudtam, hogy van egy dokumentum.

– Tudtad, hogy rajta van az aláírásom?

Csend.

Ennyi elég volt.

Nem volt szükség semmi másra.

Irene kérte, hogy mindent dokumentáljanak: az elszállított holmikat, a bérelt költöztető céget, az állítólagos megállapodást és a zárcserével kapcsolatos minden kommunikációt.

Az egyik munkás ezután felhívta a felettesét, és megmutatta a munkamegrendelést a mobiltelefonján.

A foglalás Álvaro nevére szólt.

Szolgáltatás leírása:

„Teljes áthelyezés és végleges telepítés.”

Carmen kétszer is elolvasta ezeket a szavakat.

Végső telepítés.

Nincsenek rögtönzött utazások.

Nincsenek reformok.

Nincsenek meglepetések.

Előkészítettek egy pótlást.

Kibontakozott belőle az élet.

Az övék jött be.

Nuria, aki néhány méterre figyelte az eseményeket, a szája elé kapta a kezét.

Az egyik rendőr megkérdezte Carment, hogy megengedné-e ezeknek az embereknek, hogy a házban maradjanak.

A fiára nézett.

70 éven át hitte, hogy egy anyának meg kell akadályoznia, hogy gyermekei szenvedjenek, még felnőttként is.

Amikor Álvaro 23 éves volt, és felhalmozott egy kifizethetetlen adósságot, Carmen kifizette.

Amikor 29 éves volt és elvesztette az állását, Carmen hónapokig fizette a jelzáloghitelét.

Amikor első házassága véget ért, Álvaro visszatért ugyanabba a házba, és Carmen kérdés nélkül fogadta.

Amikor éttermet akart nyitni, a kezdeti tőke egy részét befizette.

Az étterem bezárt.

Carmen nem tett neki szemrehányást emiatt.

Aztán megérkezett Lúcia.

Sokáig hinni akart abban, hogy vele van a baj.

Hogy Álvaro egyszerűen hagyta magát elragadtatni.

Hogy a fia soha nem lépne át bizonyos határokat.

De ott volt a bizonyíték.

Nem volt manipulált gyerek.

Egy 43 éves férfi volt, aki teherautót bérelt, hogy kiürítse anyja házát, miközben az azt hitte, hogy elutazott.

– Nem – felelte Carmen –, nem jogosítom fel őket arra, hogy bent maradjanak.

Álvaro kinyitotta a szemét.

– Kirúgsz minket?

-Visszaszerzem a házamat.

– Mi itt lakunk!

– Megengedtem, hogy ideiglenesen itt maradj.

– Nincs hová mennünk.

Carmen ugyanazt a megszokott reakciót érezte.

A hiba.

Úgy tűnt, mint egy tükörkép.

Egy pillanatra már majdnem megkérdezte, hol fognak aludni.

Aztán újra megnézte a dobozban lévő fényképét.

A bűntudat eltűnt.

– 43 éves vagy, Álvaro. A feleségednek itt él a családja. Találsz majd megoldást.

Lucia hitetlenkedve felnevetett.

–Ez hihetetlen. Mindazok után, amiket érted teszünk.

Carmen most nézett rá először.

– Mit csinálsz te nekem?

Lucia láthatóan meglepettnek tűnt a kérdés hallatán.

– Veled lakunk. Figyelünk rád.

–Itt élsz lakbér nélkül. Én veszem az ételt. Én fizetem a villanyt. Én fizetem a vizet. Én takarítom a szobákat, amiket használsz.

Rafael egy lépést tett előre.

–Öregszik. Hálásnak kellene lennie, hogy nincs egyedül.

Carmen hideg futott végig rajta.

– 70 éves vagyok, Rafael. Nem vesztettem el a döntésképességemet.

– Ezt senki sem mondja.

– Akkor hagyd abba a házammal kapcsolatos döntések meghozatalát, mintha már nem is lennék ott.

A tisztek arra kérték őket, hogy csökkentsék a vita időtartamát.

A lépést leállították.

A délután behozott holmikat ismét elvitték.

Carmen csak a személyes holmijukat engedte meg Álvarónak és Lucíának felügyelet mellett.

Amikor meglátta a bőröndöket kijönni az ajtón, valami furcsa érzése támadt.