1. RÉSZ

– 48 órád van, hogy kividd a holmidat ebből a házból – mondta Álvaro mindössze 3 órával azután, hogy eltemették 4 éves fiát.

Lucía még mindig feketében volt. Még a cipőjét sem vette le, amit akkor viselt, amikor Daniel kis koporsója mögött sétált a La Almudena temetőben. A szemei ​​be voltak duzzadva, a kezei hidegek voltak, és a táskájában még mindig cipelte a piros babakocsit, amit a fia ragaszkodott hozzá, hogy legutóbb magával vigye a kórházba.

Néhány másodpercig azt hitte, félreértette.

– Mit mondtál?

Álvaro a ház nappalijának ajtajában állt, ahol 12 évig éltek Pozuelo de Alarcón egy csendes lakóövezetében.

– Menj el. Minél előbb, annál jobb.

Lucía körülnézett. A temetési virágok még mindig egy széken voltak. A tálalószekrényen Daniel űrhajósnak öltözött fényképe lógott. Egy rajz, amelyen három alak – anya, apa és ő maga – látható egy sárga nap alatt, még mindig a hűtőszekrényre volt ragasztva.

– Épp most búcsúztunk el a fiunktól.

– Pontosan ezért – felelte Álvaro – Nem tudok így tovább élni.

Lucía valami rosszabbat érzett a haragnál: hitetlenkedést.

Aztán kinyílt a bejárati ajtó.

Klaudia belépett.

Ugyanaz a Claudia, aki megölelte Lucíát a temetőben. Majdnem 15 éves barátnője. Az a nő, aki ételt vitt a kórházba, amikor Daniel megbetegedett.

Lucia lenézett, és meglátta a hasát.

Nem kellett megkérdezni.

Álvaro egyik kezét Claudia dereka köré fonta.

– Terhes.

Lucia néhány másodpercre abbahagyta a hallgatózást.

– Tőled?

Klaudia elnézett.

Álvaro sz.

-Igen.

Ez a szó teljesen lerombolott valamit, amit a temetés még nem tudott megtörni.

– Mióta?

-Nem számít.

– Számomra fontos.

Álvaro bosszúsan felsóhajtott.

– Lucía, Daniel elment. Mindketten tudjuk, hogy a házasságunknak már rég vége. Claudiával új fejezetet szeretnénk kezdeni. Neki nyugalomra és csendre van szüksége, és ez a ház túl nagy neked egyedül.

Lucia rámeredt.

Nem sikított.

Nem dobálta a virágokat a földre.

Nem kérdezte meg, hogyan tudott mellette aludni, miközben a fia küzdött a felépüléssel, ő pedig egy másik életet épített.

Egyszerűen felment az emeletre.

Belépett Daniel hálószobájába.

Az ágy még mindig bevetetlen volt. Egy polcon dinoszauruszok hevertek, egy székre pedig egy összehajtogatott kék pulóver terült. Lucia fogta a párnát, és a mellkasához szorította, amíg újra levegőt nem kapott.

Aztán elővett egy bőröndöt.

Ruhákat, gyógyszereket, Daniel albumát, a piros babakocsiját és egy barna mappát pakolt be, amit a szekrény mélyén talált.

21:17-kor elment a házból.

Álvaro még az ajtóig sem kísérte.

„Holnap jön egy cég, hogy összeszedje, ami megmaradt” – mondta.

Lúcia megfordult.

– Ne nyúlj Daniel holmijaihoz.

– Ne csinálj ebből drámát.

Nem válaszolt.

Egy kis szállodában aludt Moncloa közelében.

Vagy legalábbis megpróbálta.

02:38-kor kinyitotta a barna mappát, és a gépjármű-biztosítási kötvényt kereste.

Talált valami mást.

Az ingatlan adásvételi okirata.

Egy oldalt olvasott.

Aztán egy másik.

Végül elérkezett a tulajdonjogi részleg.

Csak egy név jelent meg.

Lucía Montes García.

Álvaro egyetlen említése sem.

Aztán eszébe jutott valami, amire 12 éve nem kellett volna emlékeznie: azt a házat a nagyapjától örökölt pénzből vette, 8 hónappal azelőtt, hogy megházasodott.

Lucia lassan felemelte a tekintetét.

Álvaro éppen 48 órát adott neki, hogy elhagyja a házat, ami soha nem volt az övé.

De nem ez volt a legrosszabb rész.

A lapok között egy nemrégiben készült dokumentum másolata volt.

És alul egy aláírás jelent meg a nevével, amiről Lucia teljesen biztos volt benne, hogy nem ő írta.

2. RÉSZ

Másnap este 9-kor Lucía Irene Valcárcel-lel, a családi vagyonra szakosodott ügyvéddel ült szemben.

Irene megvizsgálta a kézírást, majd a második dokumentumot.

– A ház kizárólag a tiéd.

Lúcia lehunyta a szemét.

– Akkor nem rúghat ki.

-Nem.

Irene a másik lapra mutatott.

– De ez jobban aggaszt.

Ez egy felhatalmazás volt arra, hogy finanszírozást igényeljenek az ingatlan fedezetként való felhasználásával.

– Ezt sosem írtam alá.

– Már elképzeltem.

A kérelmet 11 nappal Daniel halála előtt nyújtották be.

Még aznap délután Álvaro felhívott.

– Gyere el, és írj alá néhány papírt.

– A házból?

Csend lett.

– Ezek a szokásos eljárások.

– A ház az enyém, Álvaro.

Megváltozott a légzése.

– Tizenkét éve vagyunk házasok.

– Ez nem változtat az íráson.

– Ki ültette a fejedbe az ötleteket?

Lucia letette a telefont.

Tíz perccel később Claudia posztolt egy fotót a ház kertjéből. Látható volt, ahogy Álvaro mellett a hasát simogatja.

Mögöttük Daniel kis biciklije volt.

Luciát hányinger fogta el.

Azon az estén Claudia sírva hívta fel.

– Nem tudtam, hogy a ház a tiéd.

– De tudtad, hogy ő a férjem.

-Igen.

Lucía már éppen le akarta tenni a telefont, amikor Claudia mondott valamit, ami megállította.

–Álvarónak adósságai vannak. Sok. Azt mondta, hogy ha te nem leszel ott, pénzt tud majd kivenni a házból.

Lucia megszorította a telefont.

– Mikor mondta ezt neked?

Klaudia várt egy kicsit, mire válaszolt.

– Mielőtt Daniel elhagyott minket.

Lucia mozdulatlan maradt.

Aztán Klaudia hozzátette:

– És elmentettem az üzeneteket.

3. RÉSZ

Irene megkérte Lucíát, hogy ne menjen vissza azonnal a házba.