Egy kis lakást bérelt Chamberíben.
Rosszul aludtam.
Daniel fényképét az ágy mellett tartotta.
Voltak napok, amikor felkelt.
Másoknak csak a zuhanyig sikerült eljutniuk.
És ez is előrelépés volt.
Egy októberi reggelen Pozueloba hajtott.
A ház előtt parkolt le.
32 percig maradt az autóban.
Aztán elővette a kulcsot.
Belépett.
Senki sem volt ott.
A házban dohos szag terjengett.
Felment Daniel szobájába.
Mielőtt elkezdte volna a felújítást, elpakolta az összes játékát.
Kivette a zöld dinoszauruszt.
A piros autó.
Egy fénykép.
Feltette őket egy polcra.
Aztán leült a földre.
Kiáltás.
De ezúttal eszébe jutott, hogy Daniel nevet.
Nem a kórházban.
Nem az utolsó napjaiban.
Emlékezett rá, ahogy liszttel borítva próbált segíteni neki krokett készítésében.
Emlékezett rá, hogy fürdés után meztelenül rohangált, mert azt mondta, a pizsama “börtön a lábaknak”.
Emlékezett rá, hogy egy függöny mögé bújt, miközben a cipője teljesen látható maradt.
Lucia mosolygott, miközben sírt.
– Mindig is borzalmasan bujkáltál, drágám.
A következő hetekben lecserélte a függönyöket, kifestette a nappalit, és levendulával és muskátlival töltötte meg a teraszt.
Nem akartam kitörölni Danielt.
Ki akarta törölni azt az érzést, hogy az a ház élete legrosszabb napjához tartozott.
Egyik délután Marta megérkezett egy doboz süteménnyel.
Leültek a konyhában.
– Megbántad, hogy elmentél aznap este? – kérdezte.
Lucia a folyosó felé nézett.
-Nem.
– De az a te házad volt.
-Pontosan.
Márta várt.
Lucía az ujjával megsimogatta Daniel piros babakocsiját.
– El kellett mennem, hogy megértsem, bármikor visszatérhetek, amikor csak akarok.
Majdnem egy évvel a temetés után Lucia egy este becsukta a bejárati ajtót, és a zárra meredt.
Álvaro úgy gondolta, hogy 48 óra szabadsággal mindent elvesznek tőle.
Tévedett.
Azon az éjszakán elveszített egy már amúgy is szétesett házasságot, egy barátságot, ami soha nem volt az, aminek látszott, és számos bizonyosságot, amit évekig védelmezett.
De a házát nem vesztette el.
És mindenekelőtt nem veszítette el a jogát, hogy eldöntse, mitévő legyen az életéből.
Mielőtt lefeküdt volna, bement Daniel szobájába.
Meggyújtott egy kis lámpást.
A polcon ott volt a dinoszaurusz, a piros autó és a mosolygó, szétszedett foggal rendelkező fényképe.
Lucia az ujjait a keretre helyezte.
Abbahagyta a 48 óra gondolkodását.
Még a terhes nő sem az ajtóban.
Még a dokumentumokban sem.
Még Álvaróban sem.
Egy négyéves kisfiúra gondolt, aki átrohan a házban, és azt kiabálja, hogy egy nap elutazik a Marsra.
Aztán lekapcsolta a villanyt.
És rájött, hogy egy ház visszaszerzése soha nem volt a legfontosabb.
A legfontosabb az volt, hogy visszaszerezze a saját életének kulcsát.
