Nem azért, mert nem tudta volna megtenni, hanem mert fontos volt tudni, milyen messzire jutott el Álvaro.

A következő 4 napban olyasmit építettek újjá, amiről Lucia soha nem álmodott volna, miközben fiát elkísérte orvosi vizsgálatokra.

Álvaro több mint 140 ezer euróval tartozott.

Volt két személyi kölcsönöm, több majdnem kimerült hitelkártyám, és egy kudarcba fulladt befektetésem egy nyaralóapartman-vállalkozásba a Costa del Solon, amiről soha nem beszéltem.

Megjelentek a Claudiának szóló átigazolások is.

Szállodák.

Éttermek.

Egy ékszerbolt Serranóban.

És 5 hónappal korábban előleget fizetett egy autóért, amiről Álvaro biztosította Lucíát, hogy a cége egyik ügyfelé.

Lucía anélkül figyelte a banki tranzakciókat, hogy felismerte volna a férfit, akivel 12 évig élt együtt.

A legrosszabb akkor jött, amikor Claudia elküldte a képernyőképeket.

Egy beszélgetésben Álvaro ezt írta:

„Ha minden véget ér Daniellel, Lucíának nem lesz ereje vitatkozni.”

Egy másikban:

„Csak arra van szükségem, hogy néhány napra kimozduljon otthonról.”

És akkor:

„Ha ő elment, könnyebb lesz elintézni a papírmunkát.”

Lucía letette a telefont kijelzővel lefelé.

Irén figyelte.

– Meg akarsz állni mára?

-Nem.

-Most nem kell semmit sem bizonyítanod.

Lucia lassan megrázta a fejét.

– Hónapokig azt hittem, hogy a férjem távolságtartó, mert ő is szenved a fiunk miatt. Tudni akarom, hogy valójában mit csinált.

Irene megnyitott egy másik mappát.

Kértek egy másolatot a Lucía által aláírt állítólagos meghatalmazásról.

Az aláírás első pillantásra úgy tűnt, mintha az övé lenne.

De voltak apró részletek.

A lejtő.

Az „a” lezárásának módja.

Szabálytalan nyomás.

És egy még furcsább tény: az egyik dokumentumot digitálisan hozták létre egy Álvaro cégéhez köthető címről.

Irén egyértelmű volt.

– Még ki kell vizsgálni. De valaki megpróbált a te aláírásodnak beállítani egy olyan aláírást, amelyet tagadsz, hogy elkészítettél volna.

Lucía ránézett Daniel fényképére, amit a táskájában hordott.

A temetés óta először a fájdalom keveredett egy másik érzelemmel.

Nem bosszúvágy volt.

Meg kellett védenie azt a keveset, ami még megmaradt neki.

Hétfőn Irene kíséretében tért haza.

Találtak egy új zárat.

Lucia rámeredt.

– Kicserélte a saját házam ajtaját.

Irene mindent lefényképezett.

Miután dokumentálták a helyzetet és igazolták a tulajdonjogot, sikerült jelenet nélkül bejutniuk.

Álvaro kijött a nappaliból.

Megfeszült az arca, amikor meglátta az ügyvédet.

– Mit csinálsz itt?

Lúcia ránézett.

—Menj haza.

– Önként mentél el.

– 48 órát adtál nekem azon a napon, amikor eltemettük Danielt.

– Feldúltál.

– Soha többé ne használd fel a fájdalmamat a döntéseid magyarázatára.

Álvaro Irenére nézett.

– Ez házassági ügy.

– Ez egyben vagyonkérdés is – felelte a nő.

Lucía nem akart tovább vitatkozni.

Egyenesen Daniel szobájába ment fel.

Amikor kinyitotta az ajtót, a keretnek kellett támaszkodnia.

A játékdobozok egy sarokban voltak egymásra rakva.

Leszedték a rajzokat a falról.

Claudia ruhái voltak az ágyon.

A szekrényben olyan ruhák lógtak, amelyek nem Luciáéi voltak.

A padlón egy átlátszó zacskót talált.

Benne volt Daniel dinoszauruszos pizsamája.

Lucia lehajolt.

Óvatosan kivette.

Még mindig volt egy apró csokoládéfolt az egyik ujján.

– Szükségünk volt térre.

Klaudia mögötte állt.

Lucia nem fordult meg.

– Mikorra tervezted a kiságy felállítását?

Klaudia hallgatott.

–Álvaro azt mondta, hogy ez a szoba a legjobb.

Aztán Lucia megfordult.

Nem látszott harag az arcán.

Ettől Claudia még jobban lehalkította a hangját.

-Sajnálom.

– Reggel a fiam temetésén voltál, este pedig idejöttél, hogy lemérd, hová tedd a babád holmiját.

– Nem így volt.

– Hogy volt?

Klaudia sírni kezdett.

„Azt mondta, hogy évekkel ezelőtt vége a házasságodnak. Azt mondta, hogy csak Daniel miatt vagy még itt.”

Lucia a kezében tartotta a pizsamát.

– És te úgy döntöttél, hogy pontosan abban a verzióban hiszel, ami lehetővé teszi, hogy nyugodtan aludj.

Klaudia nem válaszolt.

– Nem akarom a bocsánatkérését. Minden beszélgetést akarok Álvaróval erről a házról.

– Már küldtem neked párat.

– Mindet akarom.

Klaudia most először nézett fel.

– Van még valami.

Elővette a telefonját.

Egy hangüzenetben Álvaro olyan hidegséggel beszélt, amilyet Lucía korábban még soha nem hallott tőle.

„Nem várhatok örökké. A gyerekkel történtek után teljesen összetört. Ideje lesz mindennek véget vetni.”

Lucia érezte, hogy a lábai elengedik.

Klaudia leállította a felvételt.

–Ez az üzenet 9 nappal azelőttről származik, hogy Dániel elment közülünk.

– Miért nem mondtál nekem semmit?

– Mert azt hittem, válásról beszél.

– És mégis vele maradtál.

Klaudia sírt.

-Igen.

Lucia felkapta a kis piros autót, egy doboz fényképet, Daniel kedvenc dinoszauruszát, és elment.

Álvaro lent várta.

– Már végeztél?

Néhány másodpercig figyelte.

– Nem. Most kezdődik.

A következő napokban eltűnt az a nyugalom, amelyet Álvaro elképzelt.

A pénzintézet minden lakhatással kapcsolatos tranzakciót leállított.

A dokumentációt áttekintették.

Jelentéseket kértek a cégről.

Álvaro elkezdte folyamatosan hívogatni.

Először dühösen.

– Tönkreteszed az életemet.

Aztán békülékeny.

– Meg tudjuk oldani, mint a felnőttek.

Később, kétségbeesetten.

–Komoly problémáim vannak, Lucia. Ha ez így folytatódik, végem van.

Mindig ugyanazt a választ adta.

– Beszéljen az ügyvédemmel.

A család is gyorsan bekapcsolódott.

Álvaro felhívta a szüleit, a nővérét és több közös barátját, mondván, hogy Lucía „érzelmi blokkot” szenvedett Daniel elvesztése után, és megpróbálja megtartani a házasság összes vagyonát.