Elmentem beadni az esti gyógyszert a különszobában fekvő betegnek, de ő erősen megragadta a csuklómat, és reszketve azt suttogta: „Kérlek, ne menj el! A férjem és a kardiológus megmérgeznek a cégem miatt.” Nyolc éve voltak házasok. Kővé dermedtem, zsebre tettem a halálos pirulákat, és elővettem a telefonom. Amit annál a titkos vérvizsgálatnál kiderítettem, mindent megváltoztatott.

1. RÉSZ

A tökéletes férj nem az, aki minden nap virágot visz a kórházi ágyadhoz; néha ő az, aki személyesen gondoskodik arról, hogy ne élve távozz onnan.

Alma végigsétált a Kórház kardiológiai osztályának folyosóján. Fehér gumicipője halkan nyikorgott a kopott linóleumon. A mennyezeten lévő fénycsövek fele pislákolt, a másik fele pedig hónapok óta nem égett, sárgás homályba borítva a hosszú folyosót. Klór, a menza hideg zabkása és a mexikói állami kórházak összetéveszthetetlen aromája terjengett: a fertőtlenítőszer és a kétségbeesés keveréke, amely átjárja a hajat és a ruhát, és amelyet semmilyen zuhany sem tud teljesen lemosni.

A nővérszoba feletti óra este nyolc után járt. Alma elkezdte éjszakai műszakját, a heti harmadikat. Huszonnégy éves volt, két éve végzett az ápolóképzőben, és azóta az élete a hámló falak és egy apró tetőtéri szoba körül forgott, amit egy munkásnegyedben bérelt, ahol egész éjjel kutyák ugattak. A fizetése alig fedezte a lakbért, a bevásárlást és a buszjegyet. Luxuscikkekre semmi sem maradt.

Felakasztotta a kabátját a szekrényre, megigazította a műkösruháját, és átnézte a zsebeit: toll, jegyzetfüzet, gumikesztyű. A szekrény tükrében egy kimerült arc tükröződött vissza, sötét karikák a szeme alatt, barna haja pedig szoros lófarokba volt fogva. Mélyet sóhajtott, és kiment a cuccáért.

A délutáni műszakos ápolónő, Doña Lety, már be is csukta a menetnaplót, táskája a vállán lógott, és sietve készült távozni.

„Milyen az éjszaka, Lety?” – kérdezte Alma.

„Nyugi, drágám. A hármas ágyban Doña Carmelita vérnyomása felment, de most az infúzióval lejött. Az ötös ágyban a bajszos úriember még mindig makacs; azt mondja, ha nem teszünk sót a húslevesébe, előbb hal meg a szomorúságban, mint szívrohamot kap. És a hetes különszobában… ott van Mrs. Gloria.”

Lety lehalkította a hangját, és körülnézett.

„Mi a baj?” – kérdezte Alma.

„Nem tudom, drágám. Furcsán viselkedik. Egész nap csendben ül, és a mennyezetet bámulja. Amikor a férje, Mr. Roberto, odajön, rámosolyog és beszélgetnek, de amint a férje kimegy az ajtón, olyan, mintha ellopták volna a lelkét. Dr. Osvaldo kezeli; ma módosította a kezelését, de látom, hogy napról napra visszahúzódóbb. Már öt napja van itt; súlyos szívritmuszavar miatt jött be.”

Alma bólintott, felvette a naplót, és megkezdte a körútját. A hetes szobát hagyta utoljára. Ez volt az egyik kevés különszoba a kórházban, azoknak fenntartva, akik többet tudtak fizetni, vagy akiknek kapcsolataik voltak.

Gloria Mendoza 62 éves volt. Éjjeliszekrényén egy vázában makulátlan rózsák és egy kosárban importált szőlő és alma állt. Minden arra utalt, hogy valaki odaadóan törődik vele. Amikor azonban Alma belépett a kis pohár pirulákkal, a nő nem a virágokra nézett; teljes rémülettel meredt az ajtóra.

– Jó estét, Doña Gloria. Meghoztam a gyógyszerét – mondta Alma halkan.

A nő, aki egykor tekintélyt parancsoló lehetett, most törékenynek és sápadtnak tűnt, sötét szemét a fiatal ápolónőre szegezte. Egy csontos, de tökéletesen fényes körmökkel ellátott kéz bukkant elő a lepedő alól, és meglepő erővel megragadta Alma csuklóját.

– Csukd be az ajtót! – suttogta Gloria. Nem kérés volt, hanem pánikkal teli könyörgés. – Csukd be az ajtót, kérlek. Te vagy az egyetlen, akiben megbízhatok.

Alma zavartan becsukta az ajtót.

„A férjem és Dr. Osvaldo… megegyeztek” – Gloria hangja remegett, de tekintete rémisztően tiszta maradt. „Tegnap felkeltem, hogy kimenjek a mosdóba, és hallottam őket a folyosón. Roberto azt mondta: »Még legfeljebb két hét. A lényeg, hogy természetesnek tűnjön.« Osvaldo pedig így válaszolt: »A terv működik, a statisztika romlik, senki sem fog szívrohamra gyanakodni.«”

Alma érezte, hogy borzongás fut végig a gerincén. El akarta mondani Gloriának, hogy össze van zavarodva, hogy a bezártság miatt képzelődnie kell, de Gloria erősebben szorította.

„Nem vagyok őrült. Tizenöt gyógyszertárból álló hálózatom van szerte az államban. Értek a gyógyszerekhez. Amit itt adnak, az nem gyógyít meg… lassan öl. És ha beveszem a mai pirulát, nem tudom, hogy felébredek-e holnap. El sem hiszem, mi fog történni…”

2. RÉSZ

Alma megdermedt, és a kezében tartott kis műanyag pohárra meredt. Négy pirula volt benne: egy nagy fehér, egy sárga, egy rózsaszín és egy másik kisebb fehér. Ez volt az a koktél, amit a tekintélyes Dr. Osvaldo, a kórház sztárkardiológusa, egy érinthetetlen ember írt fel, akinek kapcsolatai voltak a szakszervezetben és az adminisztrációban.

– Doña Gloria – mormolta Alma lélegzetvisszafojtva –, egy orvost ilyesmivel vádolni… rendkívül súlyos dolog. Ha tévedek, elveszik a jogosítványomat.

„Nem azt kérem, hogy most jelenetet csinálj. Azt kérem, higgy nekem. Három napja rejtegetem a tablettákat a matracom alá, és lehúzom őket a vécén, valahányszor fel tudok kelni. Nincs senkim más. Az egyetlen családtagom az unokahúgom, Camila, de Roberto és Osvaldo elrendelték, hogy ne fogadhasson látogatókat. Azt mondják, „teljes nyugalomra” van szükségem. Elkülönítettek. Meg akarnak ölni, és ezt mindenki előtt teszik, egy kórházi szobában.”

Azon az estén Alma nem adta oda neki a tablettákat. Úgy tett, mintha bejegyezné a naplóba, hogy a beteg gond nélkül bevette a gyógyszerét.