Elmentem beadni az esti gyógyszert a különszobában fekvő betegnek, de ő erősen megragadta a csuklómat, és reszketve azt suttogta: „Kérlek, ne menj el! A férjem és a kardiológus megmérgeznek a cégem miatt.” Nyolc éve voltak házasok. Kővé dermedtem, zsebre tettem a halálos pirulákat, és elővettem a telefonom. Amit annál a titkos vérvizsgálatnál kiderítettem, mindent megváltoztatott.

Másnap reggel, miután befejezte a műszakját, Alma ahelyett, hogy lefeküdt volna a kis szobájában, olyasmit tett, ami majdnem a lakbérmegtakarításának felébe került. Steril fecskendőkkel és csövekkel, amelyeket maga vásárolt, titokban vért vett Gloriától hajnal előtt. Úgy hagyta el a kórházat, mint egy bűnöző, és elvitte a mintákat egy tekintélyes belvárosi magánlaboratóriumba. 3200 pesót fizetett egy teljes és alapos toxikológiai vizsgálatért.

Két nap telt el. Két éjszaka fullasztó műszakokban, amelyek során Almának mosolyognia kellett Dr. Osvaldóra, és udvariasan üdvözölnie Robertót, aki folyamatosan kifogástalanul öltözve, drága kölni illatában érkezett, egyre több virágot hozott, és simogatta felesége kezét az ápolónők előtt, akik sóhajtva mondták: „Micsoda csodálatos ember.”

A feszültség a harmadik éjszakán érte el a tetőpontját. Alma lement a földszintre, hogy beszerezzen néhány nyomtatványt, és ahogy elhaladt az orvosi társalgó mellett, észrevette, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Mormolást hallott. A falhoz simulva visszatartotta a lélegzetét.

Bent Dr. Osvaldo és Roberto voltak.

– A bank nem fog várni, Osvaldo – mondta Roberto, hangja már nem barátságos volt, hanem kétségbeesett agresszivitással teli. – Eltörik a lábamat, ha nem fizetek ezen a héten. Szükségem van rád, hogy felgyorsítsd ezt.

– Nyugi – felelte hidegen az orvos. – Ha hirtelen emeljük az adagot, az nyilvánvaló lesz. A csökkenésnek fokozatosnak kell lennie. A halotti anyakönyvi kivonatban az fog szerepelni, hogy a korábbi betegsége miatt súlyos szívelégtelenség volt. Senki sem végez boncolást szívrohamos áldozatokon, ha a kezelőorvos jóváhagyja. És én jóváhagyom.

Csend lett. Alma kikukucskált, és látta, hogy Roberto egy vastag barna borítékot nyújt Osvaldónak. Egy pénzzel teli borítékot.

– Százezer peso van – mondta Roberto. – A többit, azt a félmilliót, amiben megegyeztünk, azon a napon odaadom, amikor kiadják a halotti anyakönyvi kivonatot, és átveszem a gyógyszertárak irányítását.

Alma visszaszaladt az állomására, a szíve a bordái között vert. Tanúja volt egy gyilkosságnak, amiért fizettek. Percekkel később megszólalt a mobiltelefonja. Ismeretlen szám volt. Remegő hangon vette fel. A magánlabor volt az.

– Alma kisasszony? Itt a Speciális Klinikai Elemzés. Megvannak a sürgős eredményei, amelyeket kért Gloria Mendoza pácienstől.

– Mondd el – suttogta Alma, miközben körülnézett.

„Mérgöző mennyiségű digoxint találtunk. 3,8 nanogramm/milliliter koncentráció, ami jóval a terápiás tartomány felett van. Ha a szervezetében már lévő amiodaronnal kombináljuk, a halálos szívritmuszavar kockázata küszöbön áll. Kisasszony… ha ez a beteg továbbra is ezt az adagot kapja, a szíve nem bírja ki még egy éjszakát.”

3. RÉSZ

Alma letette a telefont, és a személyzeti mosdóban keresett menedéket. A repedezett, megsárgult csempének támaszkodott, úgy érezte, mintha a lábai összeroskadnának alatta. „Digoxin.” Ez a gyógyszer még csak nem is szerepelt Doña Gloria aktájában. Valaki titokban adta be neki, infúzióban hígítva vagy címkézetlen tablettákban. És ez a valaki az a férfi volt, akinek meg kellett volna mentenie az életét, megvesztegetve annak a férfinak, aki megesküdött, hogy szereti őt.

Első ösztöne az volt, hogy tárcsázza a 911-et, de megállt. Mit fog mondani? Hogy egy állami kórházban dolgozó ápolónő engedély nélkül ellopta egy beteg vérét, hogy egy magánlaborba vigye? A város korrupt rendszerében, ha felhívja a helyi rendőrséget, Dr. Osvaldo – szakszervezeti kapcsolataival és az ügyészségen dolgozó barátaival – megmozgatja a szálakat, az eredményeket érvénytelennek nyilvánítják, őt gondatlanságból vagy lopásért börtönbe zárják, Gloria pedig még a hétvégén meghal.

Szüksége volt valakire, akinek nagyobb hatalma van, valakire, aki Osvaldo felett áll, és akit nem lehet megvásárolni. Rákeresett a mobiltelefonján, és megtalálta a nevet: Dr. Carmen Mendoza, az egészségügyi államtitkár és a Regionális Kórház korábbi igazgatója. Egy nő, aki arról volt híres, hogy könyörtelen, és fellép a kórházi korrupció ellen.

Hajnali három óra volt. Alma alig várta. Megtalálta az orvos munkahelyi e-mail címét, és elküldte neki a beolvasott laboreredményeket, valamint egy üzenetet, amelyben részletesen leírták a vesztegetést és a hallott szavakat. Csak másnapra számított választ. De húsz perccel később rezegni kezdett a telefonja. Egy ismeretlen számról érkezett SMS volt:

„Dr. Mendoza vagyok. Épp most olvastam az e-mailjét. Szolgálatban van most?”

– Igen, doktor úr – gépelte Alma remegő kézzel.

„Ne csinálj semmit. Ne változtasd meg a dossziét, ne szállj szembe az orvossal, és az isten szerelmére, gondoskodj róla, hogy az a nő ne szedjen több gyógyszert. Reggel fél nyolckor érkezem a rendőrséggel.”

A következő négy óra volt Alma életének leghosszabbja. Valahányszor lépteket hallott a folyosón, úgy érezte, hogy Dr. Osvaldo jön befejezni a munkát. Reggel hatkor Alma belépett Gloria szobájába. A nő ébren volt, és beletörődően bámulta a mennyezetet.

– Doña Gloria – suttogta Alma, miközben az ágyhoz lépett. – Camila unokahúgod ma korán érkezik. Megkértem, hogy jöjjön azonnal, ne értesítsem a recepciót.

– Camila? – A nő szeme könnybe lábadt. – Nem fogják beengedni, Alma. Roberto szigorú utasításokat hagyott maga után.

– Ma minden meg fog változni, esküszöm. Mindenben igazad volt. Már megvan rá a bizonyíték. Csak várj még egy kicsit.

Reggel 7:45-kor kitört a káosz. Alma a nővérállomáson volt, amikor a kórterem dupla ajtaja kivágódott. Dr. Mendoza lépett be, négy ügyész kíséretében az Államügyészségről, nyakukban jelvénnyel és taktikai mellénnyel. A folyosón fülsiketítő csend honolt. Doña Lety elhajított egy tollat, amely hangosan gurult a padlón.