„Hol van Dr. Osvaldo Ramirez rendelője?” – kérdezte Dr. Mendoza mennydörgő hangon.

Alma remegve, de határozottan a hátsó ajtóra mutatott. A rendőrök előreléptek. Kopogás nélkül beléptek. Kiabálások hallatszottak, székek vonszolása, majd Osvaldo felháborodott hangja: „Ez felháborító! Felhívom az ügyvédemet! Szakszervezeti védelemben részesülök!”

„Elfogatóparancs van Ön ellen súlyosbított emberölési kísérlet miatt” – válaszolta az egyik ügynök. „Kutassa át a fiókokat.”

Mindenki előtt elvették az orvosi asztalról a vastag barna borítékot, amit Alma előző este látott, valamint egy felirat nélküli üveget, tele fehér tablettákkal. Tiszta digoxin.

Ekkor kinyílt a lift ajtaja. Roberto volt az. Mosolygott, drága kabátját viselte, és egy zacskó friss mandarint szorongatott. Hirtelen megtorpant, amikor meglátta a rendőröket, akik bilincsben vezették ki Osvaldót. Mosolya eltűnt az arcáról, napbarnított arca elsápadt, és hátralépett egyet, hogy a lépcső felé meneküljön.

– Ő a férj! – kiáltotta Alma, és mit sem törődve a következményekkel, rámutatott.

Két tiszt odarohant, és mielőtt elérhette volna az ajtót, a falhoz csapták. A papírzacskó szétrepedt, és a mandarinok legurultak a linóleummal borított folyosón, lepattanva a meglepett ápolónők cipőjéről.

„Engedjetek el, idióták!” – kiáltotta Roberto, elvesztve minden úriemberi látszatát. „Az az öregasszony belül halott! 30 évet töltött a patikáiban, mint egy anyatyúk. Az üzlet az enyém! Jogaim vannak! Nyolc éve tűröm a bajait!”

Ez egy sikított, szánalmas és undorító vallomás volt. Az ápolónők, akik néhány órával korábban még sóhajtoztak miatta, most mélységes undorral néztek rá. Megbilincselték és elhurcolták.

Még aznap reggel Gloriát mentőautó szállította a Regionális Kórházba, Dr. Mendoza közvetlen felügyelete és felügyelete alatt. Még mielőtt a hordágy átlépte volna a küszöböt, Camila, Gloria unokahúga berohant. Látva, hogy nagynénje él, könnyekre fakadt és szorosan megölelte. A hordágyról Gloria körülnézett Almát keresve. Nem szólt semmit, csak felemelte a kezét és kissé bólintott, szeme végtelen hálával csillogott. Néma ígéret volt: „Nem felejtelek el téged.”

A következő napok igazi forgatagban teltek. Nyomozások, vallomások az ügyészségen, a kórház ellenőrzése. Almának többször is tanúvallomást kellett tennie. Miután Alma aláírta a vallomását, a felelős nyomozó, egy fáradt tekintetű középkorú férfi, ezt mondta neki: „Kisasszony, ha még egy napig szemet huny, a halotti anyakönyvi kivonat már alá lesz írva, és az a milliomos férfi halott lesz. Megmentette az életét.”

A kórházban megváltozott a légkör. Néhány ápolónő kerülte Almát, félve attól, hogy beleavatkozzon valakibe, aki legyőzött egy érinthetetlen óriást. Mások, mint például Doña Lety, néma, mély tisztelettel tekintettek rá. „Jól tetted, kölyök” – mondta neki Lety egy délután, miközben infúziót készítettek elő. „Ha én lennék abban az ágyban, könyörögnék egy ilyen ápolónőért, mint te.”

Hetek teltek el, és a horrortörténet kezdett kibontakozni. Roberto több mint 7 millió pesóval tartozott, nem egy hagyományos banknak, hanem feltörekvő bankoknak, egy helyi kartell hitelezőinek, akik finanszírozták illegális tevékenységeiket. Ezt a pénzt állítólagos „befektetésekben” veszítette el, amelyek valójában illegális szerencsejátékok és csalások voltak. Amikor a behajtók azzal fenyegették, hogy megölik, megpróbálta rávenni Gloriát, hogy adja el patikái egy részét. Gloria, aki a semmiből építette fel birodalmát, fáradhatatlanul dolgozva Mexikó legnehezebb környékein, határozottan visszautasította. „Nem fogom az életemet kivéreztetni, hogy a bűneidet fizessem” – mondta neki. Ekkor történt, hogy Roberto, sarokba szorítva és kétségbeesve, felkereste régi egyetemi barátját, Dr. Osvaldót, aki a gyermektartásdíjak és a viszonyok adósságaiban fuldoklott. Együtt kitervelték a tökéletes bűncselekményt.

Gloria a kórházi ágyából nyújtotta be a válókeresetet. A bíró, a büntetőjogi bizonyítékok birtokában, gyorsan jóváhagyta a kérelmet, és megfosztotta Robertót a vagyonhoz fűződő minden jogától.

Három hónappal a letartóztatása után Gloriát kiengedték a kórházból. Unokahúga, Camila lakásába költözött egy csendes környéken. Eleinte nehezen ment neki a járás. Órákig ült az ablaknál, és nézte, ahogy a gyerekek fociznak az utcán. Fizikailag gyógyult, de a lelki sérülése mély volt.

„Hogy érzed magad, néni?” – kérdezte Camila, miközben egy kanna kávét nyújtott neki.

– Figyelmes, kedvesem. 30 évet töltöttem azzal, hogy filléreket számolgattam, ellenőrökkel veszekedtem, raktárakban aludtam, hogy felépítsem a patikahálózatomat… csak hogy végül egy olyan férfihoz mentem feleségül, aki el akarta lopni az üzletemet az életemmel együtt.

De Gloria keménykötésű volt, egyike azoknak a mexikói nőknek, akik nem törnek meg. Két hónappal később felhívta az ügyvédjét, és visszavonhatatlan dokumentumot fogalmazott meg. Cége részvényeinek 51%-át Camilára ruházta át. Amikor a fiatal nő meglátta a papírokat, megrémült.

– Néni, nem tehetem… tizenöt fiók van, a beszállítók, a szakszervezet… ez túl nagy felelősség.

„Hat éve dolgozol velem, Camila, a legalsó szinttől felfelé. Jobban ismered a készleteket, mint bárki más, és ami a legfontosabb, te voltál az egyetlen, aki nem próbált pénzt kicsikarni belőlem, aki csak azért hívta a kórházat, hogy megnézze, lélegzem-e. Te menj a saját utadon, én pedig megmutatom a többit. Aláírás.”

Camila aláírta. Gloria apránként visszavonult a közélettől. Vásárolt egy kicsi, de világos házat kerttel, ahol chilipaprikát, paradicsomot és bazsalikomot ültetett. Örökbe fogadott egy kóbor sárga macskát, és „El Güerónak” nevezte el. Olvasni, kötni és élni kezdett.

Alma egészen egy áprilisi szombatig nem hallott felőle. Épp az apró konyhájában volt, tojást és babot sütött reggelire, amikor megszólalt a telefonja.