1. RÉSZ

„Mire visszaérek a buliból, azt akarom, hogy a ház makulátlanul tiszta legyen, a vacsora meleg, és te ébren legyél! Ne felejtsd el, én fizetek mindent ebben a házban!” – parancsolta Sebastian, miközben megigazította a nyakkendőjét a tükör előtt.

Valeria mozdulatlanul állt a hálószoba ajtajában.

Hét év házasság után hasonló utasításokat kapott. Férje, Sebastián Medina, egy nagy ingatlancég értékesítési vezetője volt Guadalajarában. A házon kívül mindenki elbűvölő, sikeres és nagylelkű embernek tartotta. De amikor becsukta az ajtót, teljesen más emberré vált.

– És eszedbe se jusson ma este felhívni – tette hozzá. – Ma van a cég évfordulós bulija. A vezetők is ott lesznek, és nem fogom eltűrni a féltékeny jeleneteiteket.

– Nem foglak felhívni – felelte a nő.

–Tökéletes. És azt akarom, hogy holnap kivasaljam az ingemet. Legalább csinálj valami hasznosat az időddel.

Sebastian búcsúzás nélkül távozott.

Valeria hallotta, hogy beindul az autója. Aztán bement a hálószobába, kinyitotta a szekrény alsó fiókját, és kivett belőle egy takarók alá rejtett mappát.

Benne volt a dokumentum, amelynek bemutatásához hetek óta gyűjtötték a bátorságot.

A válókeresetét már benyújtották a családjogi bírósághoz.

Azon a reggelen, ügyvédje segítségével, hivatalosan is megkezdte a házassága felbontásának folyamatát.

A telefon rezgett.

Mariana volt az, a legjobb barátnője.

– Már elment?

-Igen.

– Szóval, megcsinálod?

Valeria a tükörképére nézett. Harmincnégy éves volt, de az utóbbi időben sokkal idősebbnek érezte magát.

– Ma este megmondom neki, hogy vége.

Két órával később Sebastián egy elegáns zapopani szállodában élvezte a partit. Borozgatás és üzleti beszélgetések közben dicsekedett eredményeivel kollégáinak.

„A feleségem igazi otthonülő típus” – jegyezte meg, amikor egy kollégája Valeriáról kérdezte. „Szeret otthon lenni. Különben is, őszintén szólva, amúgy sem lenne itt sok miről beszélgetnem.”

Néhányan udvariasan mosolyogtak.

Este tíz órakor Valeria megjelent a terem bejáratánál.

Sötétkék ruhát viselt, és a haja feltűzve volt. Lassan sétált, mindkét kezében a táskáját fogva.

Sebastian meglátta a közeledő nőt, és abbahagyta a mosolygást.

– Mi a fenét keresel itt?

–Beszélnem kell veled.

– Megmondtam, hogy maradj otthon!

Többen megfordultak.

– Csak egy pillanat lesz.

Sebastian a tenyerével az asztalra csapott.

– Haszontalan vagy! Még egy egyszerű utasítást sem tudsz követni!

A szoba elcsendesedett.

Valeria érezte, hogy remegnek a lábai. Évekig, valahányszor felemelte a hangját, Valeria mindig bocsánatot kért, még akkor is, ha nem tett semmi rosszat.

De aznap este elővett egy papírlapot a táskájából, és elé tette.

– Azért jöttem, hogy elmondjam, beadtam a válókeresetet.

Sebastian hangosan felnevetett.

– Te? Elválsz tőlem? És hogyan tervezel élni?

– Ezt nem a te dolgod eldönteni.

– Ne légy nevetséges! Nélkülem semmi vagy!

A vezérigazgató, Hector Fuentes közbelépett, hogy megállítsa a botrányt.

Valéria mély levegőt vett.

– A holmijaim már nincsenek a lakásodban, Sebastian. Nem jövök vissza.

Megdermedt.

–Vissza fogsz mászni, amikor már nem lesz elég enned!

Valeria még utoljára ránézett.

– Jobban szeretem a nulláról kezdeni, mint hogy térden állva éljek tovább.

És kiment a szobából.

Sebastian még nem tudta, de ugyanazon az éjszakán a társaságának legbefolyásosabb embere belépett abba a kis lakásba, ahová Valeria az előbb menedéket talált.

És amit az a férfi a kezében tartott, az örökre megváltoztatta kettőjük történetét.

2. RÉSZ

Valeria kis lakása Guadalajara egy csendes utcájában állt. Az édesanyjától örökölte, mielőtt férjhez ment. Sebastián mindig „annak a régi doboznak” nevezte, és sokszor ragaszkodott hozzá, hogy adja el, hogy luxusabb autót vehessen.

Szerencsére sosem fogadta el.

Amikor kinyitotta az ajtót, Marianát kávét készítette, az ablaknál pedig egy ősz hajú férfi ült.

„Arturo bácsi!” – kiáltotta.

A hatvannyolc éves Arturo Salazar felállt, hogy megölelje.

Ő volt az anyja testvére, és az egyetlen közeli rokona, aki megmaradt neki. Valeria tudta, hogy fontos üzleti érdekeltségei vannak, de soha nem akart tőle függeni.

– Mariana elmondta, mi történt – mondta Arturo. – Ha az a férfi még egyszer megpróbál megalázni, felelnie kell érte.

– Nem akarom, hogy beleavatkozz a munkájába, bácsi.

– Még azután sem, amit veled tett?

–Azt akarom, hogy a szakításunk a köztünk történtek miatt legyen. Nem azért, mert pénzed vagy befolyásod van.

Arturo hallgatott. Aztán letett egy mappát az asztalra.

– Akkor van valami, amit tisztáznunk kell.

Valeria felismerte azokat az okmányokat, amelyeket hetekkel korábban egy közjegyzővel átnéztek.

A nagybátyjának nem voltak gyermekei, és úgy döntött, hogy őt nevezi ki a birtok örökösévé.

Befektetései között számos ingatlan, üzleti részesedés és jelentős mennyiségű Grupo Altura részvény szerepelt, pontosan abban a vállalatban, ahol Sebastián dolgozott.

– Nem akarom, hogy még megtudja – könyörgött Valeria. – Ha ezt felfedezi, sosem fogom megtudni, hogy azért próbál-e visszahódítani, mert szeret, vagy mert ez az érdeke.

Artúr sóhajtott.

– Abból kiindulva, ahogy bánt veled, már tudom a választ.

Azon az estén Sebastian visszatért a lakásába, és félig üres szekrényeket talált, Valeria kulcsait az asztalon, és vacsorát sem várt rá.

Tizenegyszer hívta fel.

Aztán ezt írta:

„Ne csinálj magadból bolondot! Egy hetet sem bírsz ki a pénzem nélkül.”

Valeria válasz nélkül elmentette az üzenetet.