1. RÉSZ
A nő mezítláb, véresen és füstszagúan jelent meg Tomás Ibarra ágyában, és a legszörnyűbb az volt, hogy már majdnem lelőtte, mielőtt felismerte volna a félelmet a szemében.

1890 őszén jártunk, egy elszigetelt tanyán éltünk Észak-Chihuahuában, néhány órányira Casas Grandestől. Tomás 35 éves volt, egy kis csordája, egyetlen sötét lova volt, és az a szokása volt, hogy puskáját a priccse mellé támasztva aludt. Öt évet töltött lovassági felderítőként, és hat évet próbált elfelejteni, mit tett parancsok teljesítése közben.

Azon az éjszakán a szél addig zörgött a bádogtetőn, amíg a hang megváltozott. Tomás padlódeszka nyikorgást hallott a folyosón, felkapta a puskáját, és meggyújtotta a lámpát. Aztán meglátta a falhoz kuporogva, a ruhája szakadt, az egyik bokája feldagadt, a sarkú cipője pedig felszakadt.

– Állj fel! – parancsolta. – Mondd meg, ki vagy!

Nem könyörgött. Csak úgy nézett rá, mintha újabb szerencsétlenségre számítana.

Tomás leengedte a fegyverét. Odadobott neki egy takarót, megmelegített egy kis babot, és hajnalig az ajtó mellett ült. Másnap reggel kenőccsel és egy régi ingdarabbal kezelte a lábát. A fiatal nő hagyta, hogy ezt tegye anélkül, hogy levette volna róla a szemét.

– Nia – mondta végül, és megérintette a mellkasát.

—Tomás Ibarra.

Érkezése utáni reggelen Tomás kávét tett az asztalra, és távolságot tartott, amíg Nia evett. Nia minden mozdulatát figyelte, mintha arra számítana, hogy a segítségének rejtett ára van. Amikor végzett, megpróbált felállni, de majdnem elesett a fájdalomtól.

– Ha így folytatod, megint szét fogod törni a sarkad.

Nia összevonta a szemöldökét, de engedelmeskedett. Ez a kis, önkéntes megadás fontosabbnak tűnt Tomás számára, mint bármilyen köszönet.

Három napig furcsa óvatossággal osztoztak a házban. Nia söpört, ruháit foltozta és spanyol szavakat tanult, míg Tomás kiment megnézni a jószágokat. Felfedezte, hogy a lány tudja, hogyan kell puskát fogni. Az első golyó eltévesztett egy fegyvert; a második megpördítette a kerítésen; a harmadik pedig leterítette.

– Tudod, hogyan védd meg magad.

– Régen sok mindent tudtam – felelte. – Aztán jöttek a férfiak.

A kifejezés nyugtalanította. Azon a délutánon, miközben lassan lovagoltak a legelőn, Nia a horizonton tartotta a szemét.

– Követnek téged?

A nő bólintott.

– Nem az én népemből valók. Olyan férfiak, akik földet vásárolnak. Azt mondják, hogy a családjaink már nem léteznek. Okmányokat hamisítanak. Neveket törölnek ki.

Tomás hallott pletykákat földmérő cégekről, amelyek hamisított aláírásokkal és tanúk megvesztegetésével egész tanyákat változtattak „elhagyott birtokokká”. Inkább nem akart túl sok kérdést feltenni. A tanyája messze volt mindentől; ez a távolság volt a menedéke.

– Ki parancsol azoknak az embereknek?

Nia-nak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

— Egykori katona.

Tomás érezte, hogy megkeményedik a gyomra.

Azon az éjszakán otthagyta neki a priccset, és az ajtó mellett aludt. Hajnalban a Nia által hozott kevés holmik között talált egy darab kék szövetet, amelynek egyik széle megégett. Egy apró piros gyémánt volt ráhímezve, annak a különítménynek a régi utánpótlási jele, ahol Tomás szolgált.

A levegő mintha eltűnt volna a szobából.

Hat évvel korábban az egysége egy Silvestre Marroquín nevű kapitányt kísért egy hegyi tanyára. A parancs az volt, hogy takarítsák el a területet. Tomás nem lőtt civilekre, de ládákat cipelt, lőszert szállított, és engedelmeskedett a parancsoknak, miközben a kunyhók égtek. Évekig azt mondták neki, hogy ha nem húzza meg a ravaszt, az kevésbé bűnös.

Most már megértettem, hogy hazugság volt.

Két napig elrejtette az anyagdarabot, és hallgatott. Nia egyre jobban kezdett bízni benne. Nevetett, amikor a ló tortillákat keresett a zsebében. Egy régi főkönyvben gyakorolta a betűket. Egyik délután sikerült leírnia a nevét, és egy rövid örömmel nézett rá, ami jobban fájt Tomásnak, mint bármilyen vád.

– Miért tanítasz engem?

– Mert egy puska hasznos a mai túléléshez. Az olvasás tudása azért hasznos, hogy holnap senki ne tudjon többé egy darab papírral letörölni.

A harmadik napon friss nyomokat talált: két ló közeledett a tanya felé.

Visszavágtatott. Nia meglátta az arcát, és mielőtt megszólalhatott volna, megértette a dolgot.

– Jönnek már.

Tomás megtöltötte a puskát.

– Ha megérkeznek, harcolni fogunk.

-Én is.

Bólintott, de ahogy a zsebébe nyúlt, megérintette a kék kendőt. Hirtelen megértette, hogy a férfiak, akik jönnek, nem csak Niát üldözik. Egy történetet követnek, ami hozzá is elvezet.

És amikor Nia rákérdezett arra a rombuszra, Tomásnak be kellett vallania, hogy a férfi, aki most őt védte, azokkal távozott, akik tönkretették a családját.

Mit tennél, ha kiderülne, hogy az a személy, aki megmentett téged, érintett volt a tragédiádban? Kommentelj, oszd meg, és találd meg a 2. részt.

2. RÉSZ
A két lovas a következő délben érkezett meg. Tomás a folyosón üdvözölte őket, puskája leengedve, de készenlétben. Nia bent maradt, a bezárt ajtó mögött.

– Egy nőt keresünk – mondta az idősebb, ősz szakállú férfi. – Elvitt valamit, ami nem az övé.

– Nincs itt senki.

– Nekünk az ellenkezőjét mondták.

A fiatalember a revolver után nyúlt. Tomás alig emelte fel a csövet.

– Az út nyugat felé folytatódik.

Feszült csend után a férfiak visszavonultak.