Nia tört nevetése volt az első kedves hang azon a reggelen.

Ugyanezen a napon megérkezett a ranchra Baltasar Ruiz, egy özvegy szomszéd, aki hallotta a városban terjedő pletykákat. Szárított húst, lekvárt és tiszta kötéseket hozott. Felajánlotta a puskáját is.

„A nagymamám komancs volt” – magyarázta. „Élete felét azzal töltötte, hogy úgy tett, mintha nem lenne az, mert ha ezt mondaná, elveszíthetné a földjét. Nem fogok félrenézni, amíg ők ugyanezt teszik.”

A segítsége megerősített valamit, amit Tomásnak évekbe telt megértenie: az elszigeteltség nem tette ártatlanná, csak távol tartotta a kérdésektől.

Amikor Taji le tudott ülni, Tomás visszament a földhivatalba és szembeszállt Estebannal.

– Elmondtad Marroquínnak, hogy kérdezősködtem felőle?

Esteban lesütötte a tekintetét.

– Tartoztam neki pénzzel. Megemlítettem, hogy furcsán viselkedtél, amikor meghallottad a nevét. Azt hittem, ennek nincs jelentősége.

Tomás meg akarta ütni. Emlékezett Taji lövésére, és ökölbe szorította a kezét.

–Egy olyan ember, mint Marroquín, bármilyen részletet fegyverré változtat.

Esteban nagyot nyelt.

– Hadd javítsam meg.

Tomásnak nem volt oka bízni, de tudta, milyen súlya van annak, ha gyávaságot tett, és szeretett volna egy esélyt a helyrehozására.

– Keressen okiratokat, elhagyási nyilatkozatokat, átadási feljegyzéseket. Mindent.

Három nappal később Esteban megérkezett egy bőr aktatáskával, tele dokumentumokkal. Több okiraton hamisított aláírások voltak, családok jelentek meg távollétükben, miközben hónapokkal később hivatalos élelmet kaptak, és földeket adtak el Marroquín társainak.

Nia családjának aktája is köztük volt.

„Ezzel egy szövetségi bíró pert indíthat ellene” – mondta Esteban. „De a dokumentumoknak élve kell megérkezniük Chihuahuába.”

Nia felvett egy lapot. Már eleget tudott olvasni ahhoz, hogy felismerje a nevét.

– Papírral radíroztak le minket.

– Akkor papírmunkával kényszerítjük őket, hogy visszaadják, amit elloptak – válaszolta Tomás.

Azon a délutánon egy alak jelent meg a hegyek között sétálva. Nia meglátta a folyosóról, és egy olyan sikolyt hallatott, amitől mindenki futásnak eredt.

—¡Tavén!

A fiatalember soványan érkezett, egy sebhellyel az arcán és túlméretezett katonai nadrágot viselt. Nia odafutott hozzá, és mindketten térdre rogytak, megölelve egymást.

Tavén nem halt meg. 12 éves korában elfogták, és hat évig nyomkövetőként használták. Csoportokat vezetett vízhez, utakhoz és közösségekhez. Amikor Marroquín megparancsolta neki, hogy kövesse Nia nyomát, felismerte a lány szabálytalan lábnyomát.

Hazudott.

Délre küldte az embereket, és elmenekült.

Az viszontlátás izgalma megváltozott, amikor Taji elmondta neki, hogy ki Tomás.

Tavén hirtelen felállt, és a késért nyúlt.

Ott volt?

Nia közbelépett.

-Igen.

– Szóval az egyik teteje alatt aludtál!

– Annak az embernek a teteje alatt aludtam, aki meggyógyította a lábamat, szembeszállt az üldözőimmel, és megmentette Tajit a lövöldözés után.

Tavén gyűlölködve nézett Tomásra.

– Ez nem hozza vissza anyánkat.

– Nem – felelte Tomás. – Semmi sem hozza vissza. És ha gyűlölni akarsz, nem fogom neked azt mondani, hogy tévedsz.

Ez a válasz lecsillapított valamit, amit egy kifogás lángra lobbantott volna.

Később Tavén elmesélte, hogyan engedelmeskedett éveken át a túlélésért, és hogyan álmodozott még mindig a saját húgának átadásáról.

Tamás leült vele szemben.

– Én is füstről álmodom.

A két férfi megértette, hogy nem ugyanazt a bűnt viselik, de ugyanazt a mérget igen, hogy félelemből, engedelmességből vagy gyengeségből szolgáltak másokat. Tavén nem bocsátott meg neki azon az éjszakán. Egyszerűen csak abbahagyta ellenségként tekinteni rá.

Hajnalban eldőlt a terv. Esteban a dokumentumokkal elmegy egy kerületi bíróhoz és a Fejlesztési Minisztérium felügyelőjéhez. Tomás, Nia, Tavén és Taji védik majd a ranchot.

Mielőtt elment, Esteban még utoljára kérte Tomást, hogy kimondhassa.

– Legutóbb azért adtam át információkat, mert féltem, hogy eladósodok. Most elmondom az igazat, még akkor is, ha az életembe kerül.

– Akkor ne állj meg.

Két éjszakán át semmi sem történt. A harmadikon Tavén észrevett egy felderítőt, aki a házat figyelte. Ahelyett, hogy megtámadták volna, elvitték a tűzifát, elrejtették a lovat az istállóban, és áthelyezték Taji őrhelyét. Azt akarták, hogy a kém rossz térképpel térjen vissza.

A várakozás 2 nap múlva véget ért.

Hat lovas jelent meg a dombon. Középen Silvestre Marroquín lovagolt, kifogástalan öltözetben, fekete lovon.

– Ibarra! – kiáltotta. – Add ide a nőt, és elfelejtem, hogy valaha is hallottam a neved!

Nia Tomas mellé állt.

– Már van nevem – felelte. – És nem fogod újra kitörölni.

Marroquín elmosolyodott.

– Vannak címeim, amelyek azt mondják, hogy ez a föld mind elhagyatott.

Tomás felvette a dosszié egy másolatát.

– És bizonyítékom van rá, hogy te hamisítottad azokat a diplomákat. Az eredetiek már úton vannak a bíróhoz.

A mosoly eltűnt.

Az első lövés szilánkokra törte az ajtót.

Aztán minden egyszerre történt. Marroquín emberei szétszóródtak mindkét oldalra. Tomás az ablakból viszonozta a tüzet. Nia a folyosóról lőtt. Tavén egy másik pontról bukkant fel, mint ahonnan a felderítő felvételt készített, és két támadót visszavonulásra kényszerített. Taji, oldalát bekötözve, egy alacsony nyílásból tartotta a puskát.

Marroquín leszállt a lováról, és megkerülte a házat.

Tavén anélkül távozott az istállóból, hogy látta volna.

„Mögötted!” – kiáltotta Taji.

Tavén megfordult. Marroquín már rámutatott.

– Hasznossá tettelek – mondta a volt kapitány. – És te azzal háláltad meg, hogy elárultál.