Nia kijött, amikor leülepedett a por, és egy szót sem szólva megölelte Tomást. Olyan súlyos bűntudatot érzett, hogy abban a pillanatban majdnem bevallotta, de a félelem, hogy elveszítik újonnan talált bizalmukat, ismét elhallgattatta.

Két nappal később egy sérült idős férfit talált a kiszáradt patak mellett. Nia azonnal odafutott hozzá, amint meglátta.

-Korona!

Nem a biológiai nagyapja volt, de ő nevelte fel a mészárlás után. Miközben Nia kitisztította a sebet, Taji egy másik igazságot is felfedt: Nia egy apacs törzsfőnöktől származott, akinek a neve még mindig súlyt hordozott számos kitelepített családban. Marroquín számára az elfogása egyet jelentett egy földtulajdon birtoklásával és az állítólagos „lemondás” eladásával egy fővárosi cégnek.

– Nem csak egy nőre vadásznak – mondta Taji. – Egy névre.

Taji azt is elmagyarázta, hogy hetek óta követte Niát, és ugyanazon férfiak nyomait találta, akik őt is keresték. Megpróbálta elterelni őket a nyomáról, és az első sebesülését akkor szerezte, amikor az egyikük felfedezte a megtévesztést.

– Nincs szüksége arra, hogy örökre elrejtsd – mondta Tomásnak. – Meg kell érnie azt a napot, amikor majd a saját nevében beszélhet.

A kifejezés megragadt benne.

A faluban Nia jelenléte már pletykák tárgya volt. A boltos felesége még az irodába lépés előtt elhallgattatta.

– Azt mondják, él veled egy indiai nő, aki nem a feleséged.

– Túl sok mindent mondanak.

– A tisztességes emberek odafigyelnek a külsőre.

Tomás hangtalanul nézett rá.

– A tisztességes embereknek jobban kellene törődniük egy sebesült nőt üldöző fegyveresekkel, mint azzal, hogy hol alszik az a nő.

Belépett, tekintetekkel teli csendet hagyva maga után.

Tomás rátalált Esteban Gálvezre, egykori lovassági bajtársára, aki most a földhivatal segédje. Az italok között Esteban anélkül, hogy bármit is sejtett volna, megemlítette, hogy Silvestre Marroquín visszatért Chihuahuába.

– Fillérekért vesz földet – mondta. – Azt mondja, egy apacs családhoz kötődő lányt keres.

Tomás érezte, ahogy a múlt a nyakába zárul.

Marroquín volt az a kapitány, aki hat évvel korábban elrendelte a tanya felégetését.

Eltökélten visszatért a ranchra, hogy bevallja bűneit, de Nia már kezében tartotta a kék papírdarabot, amit elrejtett.

-Mi ez?

Tamás nem hazudott.

–Régi különítményem ismertetőjegye.

Elsápadt.

– Felismerted őt.

-Igen.

– Ott voltál?

Csend volt a válasz, mielőtt kimondhatta volna.

– Igen, az voltam.

Nia úgy lépett hátra, mintha megütötték volna.

–Aznap meghalt az anyám. A bátyám, Tavén eltűnt. Átfutottam a füstön. És te ott voltál?

-Igen.

Tomás mindent elmesélt neki: a parancsokat, a dobozokat, a gyávaságát, amiért nem engedelmeskedett. Nem kért bocsánatot.

– Ha azt mondanád, hogy csak engedelmeskedem, az csak egy újabb módja lenne a hazugságnak.

Nia három napig nem közeledett hozzá. Taji mindkettőjük hallgatását végignézte, amíg meg nem szólalt Tomásnál.

– A rejtett bűntudat rothad. Ha valaki olyan előtt mondod ki a bűntudatot, akinek joga van gyűlölni téged, az hasznossá válhat.

A negyedik éjszakán Nia Tomas mellé ült a folyosón.

– Még mindig dühös vagyok.

– Annak kell lenned.

– De nem akarom az életem hátralévő részét azzal pazarolni, hogy gyűlölöm azokat a férfiakat, akik valaha is ezt az egyenruhát viselték.

Tomás nem próbálta meg megérinteni.

– Nem fogom kérni, hogy felejts el.

A kezét az övére helyezte.

– Ezért vagyok még mindig itt.

Azon az éjszakán addig beszélgettek, amíg a tűz csak parázson égett. Nia elmesélte neki, hogyan faragott az apja kis fa állatokat neki és Tavénnek; Tomás pedig az édesanyjáról mesélt, aki még gyerekkorában meghalt. Egyikük sem próbálta enyhíteni a másik fájdalmát. Csak hallgattak.

Mielőtt bement, Nia röviden a vállára hajtotta a fejét.

– Mondj valami igazat, aminek semmi köze a háborúhoz.

Tomás a sötét földet nézte.

– Régen egy olyan házra vágytam, aminek van előszobája, és van kivel leülnie a nap végén.

– Már megvan a folyosó.

– Igen. Még mindig nem tudom, hogy megérdemlem-e a pihenést.

Nia nem válaszolt, de nem mozdult el.

A megbékélés kevesebb mint 4 napig tartott.

Ezúttal három lovas érkezett tüzelve. Nia viszonozta a tüzet az ajtóból. Tomás fedezte a folyosót. Taji, aki még mindig gyenge volt, elvette a tartalék puskát.

Az egyik férfi odaért a ház oldalához, és Tomásra mutatott.

Taji a nevét kiáltotta, és belépett.

A lövés leterítette.

„Taji!” – kiáltotta Nia.

Tomás a lovak elé lőtt a földbe, a támadók pedig elmenekültek, de a győzelem mégsem tűnt győzelemnek. Nia térdre rogyott az öregember mellett, és megnyomkodta az ingét átáztató vért.

— Ne halj meg.

Taji nehezen nyitotta ki a szemét.

-Még nem.

Tomás elszakított egy másik inget, hogy bekötözze, ahogyan Nia lábával tette az első reggel. Aztán rájött valami rosszabbra: Marroquín többé nem küld hírvivőket.

Személyesen jönnék.

És legközelebb nem lesznek figyelmeztetések, fenyegetések, lövések a földbe.

3. RÉSZ
Taji alig élte túl. Éjszaka lázas lett, és olyan nehezen lélegzett, hogy Nia a priccs mellé ült, és a kezébe kapaszkodott. Hajnalban kinyitotta a szemét, és Tomást látta vigyázni rá.

– Kaptál egy golyót értem – mondta Thomas.

– Akkor figyelj anélkül, hogy annyi zajt csapnál.