1. RÉSZ
Azon a napon, amikor a férje elcserélte egy másik nőért, ráhagyta azt a vagyont is, amelyet mindenki az „adósságok temetője” néven emlegetett, és figyelmeztette, hogy kevesebb mint egy év múlva térden állva fog könyörögni neki segítségért.

18 év házasság után Arturo Cárdenas két okiratot helyezett el tepatitláni (Jalisco) otthonának ebédlőasztalán. Az ő oldalán a La Providencia állt: új karámok, hitelre felvett gépek, szinte az összes állatállomány és a régió legerősebb vevői. Clara Mendoza oldalán pedig az El Encinal, egy Arturo családjától örökölt régi birtok állt, romos kerítésekkel, egy lyukas pajtával, hét munkással, 17 lóval, egy kis csordával, több ökörrel, és Martinával, a 64 éves szakácsnővel, aki élete felét ott töltötte.

—Írd alá, és add el, amint tudod. Ez a legjobb neked.

Klára a tollra nézett anélkül, hogy hozzáért volna.

– És ki döntötte el, hogy mi a legjobb nekem?

Arturo még csak meg sem próbált bűntudatot színlelni.

–Én építettem mindezt. Te soha semmit nem sikerült elérned.

Ez rosszabb volt, mint felfedezni a másik nőt. Clara évekig ápolta a mezőgazdasági munkásokat, könyvelte az élelmiszert, amikor az igazgató beteg volt, fogadta a vevőket, segített a nehéz ellésekben az istállóban, és megismerte minden egyes ló temperamentumát. Arturo számára azonban mindez csak „segítség” volt.

– Ha te küzdesz a megosztottság ellen, az ügyvédeim évekig húzhatják az egészet. Én megengedhetem magamnak őket. Te nem.

Clara azért írta alá, mert kimerült a vitatkozásban egy olyan férfival, aki minden beszélgetést egyetlen mondattá formált.

Arturo eltette a papírokat, felállt és elmosolyodott.

– Amikor kudarcot vallsz, ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.

Még aznap délután elutazott Verónicával, a nővel, akiért szakított a házasságával, és magával vitte az adminisztrátort, a könyvelőt és a legjobban fizetett alkalmazottakat is. A városban már azelőtt elterjedt a hír, hogy a teherautója eltűnt volna.

Másnap a hét férfi El Encinalból a pajta előtt várta Clarát. Senki sem akart kérdezősködni, de mindannyiuknak volt családja.

Ramiro, a legidősebb munkás szólalt meg először.

– Doña Clara, eladni fog?

Nézte a görbe kerítéseket, a régi istállókat és Fahéjat, a kedvenc kancáját, amint kidugta a fejét egy kapun.

-Nem.

A férfiak egymásra néztek.

– Nem tudom, hogy meg tudom-e menteni ezt a birtokot – folytatta. – De nem fogom eladni, mielőtt tudom, mim van.

Martina jelent meg mögöttük egy tálcával a kezében.

– Szóval már most is jobban indult, mint sok főnök. Legalábbis megkérdezte, mielőtt rendelést adott.

Klára majdnem elmosolyodott.

A következő napokban minden legelőt bejárt. Kiszáradt itatóvályúkat, beomlott tetőket és elhagyatott földeket látott. Felfedezte, hogy a birtok nem halott; elhanyagolt.

Egyik reggel felnyergelte Canelát, és megkérte Benitót, aki a lovak felügyeletéért felelt, hogy vigye el a messzi északra.

– Évek óta nem járt erre senki, Doña Clara.

– Ezért akarok menni.

Majdnem két óra múlva víz csobogása hallatszott a fák közül. Egy szakadékba rejtett vízeséshez értek. A víz zuhatagként zúdult alá, tiszta tavat alkotva, majd egy zöld területeken kanyargó patak mentén folytatódott, miközben a környék többi része kiszáradni kezdett.

– Egész évben így fut?

– Gyerekkorom óta.

– És sosem használták ki a lehetőséget?

Benito lesütötte a tekintetét.

– Don Arturo azt mondta, hogy a legelőkre víz juttatása többe kerülne, mint amennyit ez a föld ér.

Klára a patakba tette a kezét. A víz jeges volt.

A szakítás óta most először érzett valami mást.

Három nappal később, miközben a nyergeket nézegette, egy idegen érkezett, aki Arturo-t kereste. Julián Navarro volt a neve; egy kis farm tulajdonosa volt, és meg akarta venni Lucerót, egy ötéves szürke kancát, amely El Encinalban született.

– Már nem eladó – mondta Clara.

Julian vitába szállás nélkül elfogadta.

Ez zavarba ejtette.

Majdnem egy órán át beszélgettek lovakról. Arturo olyan figyelemmel hallgatta Clara minden egyes megjegyzését, amilyet Arturo még soha nem mutatott.

Mielőtt elment, megkérdezte:

– Ki vezeti most az El Encinalt?

Clara felkészült a lekezelő mosolyra.

-Azok.

Julian csak bólintott.

– Akkor mostantól veled fogok üzletelni.

Felpattant sötét lovára, Villámra, de mielőtt elindult volna, hátranézett.

– És ne add el még Lucerót. Jobb lovaid vannak, mint gondolnád.

Azon az estén Clara kinyitotta a ranch régi könyvelését. A lejárt számlák között egy megsárgult térképet talált, amelyet Arturo nagyapja írt alá. Egy kék vonal húzódott a birtokon a vízeséstől az alsó legelőkig, mellette pedig egy kézzel írott megjegyzés: „állandó vízhasználati jog”.

Klára egy pillanatra elállt a lélegzete.

Arthur nemcsak hogy megvetette azt a földet.

Talán tudtán kívül odaadta neki az egyetlen dolgot, ami megmenthette volna.

Ha otthagynának neked „maradékokat”, hogy megalázzanak, eladnád őket, vagy nyomoznál az ügyben? Mondd el nekünk, oszd meg a történetedet, és a 2. részt a hozzászólásokban találod.

2. RÉSZ
Másnap reggel Clara elvitte a térképet a városi levéltárba, majd egy közjegyzőhöz, akiben az apja megbízott. A válasz remegéssel töltötte el: a vízjogok továbbra is érvényesek voltak, és jogilag El Encinalhoz tartoztak.

Nem azonnali gazdagságot jelentett. Valami hasznosabbat: a lehetőséget.