3. RÉSZ
Hat hónappal később érkezett a figyelmeztetés La Providencia-ba, amikor aszály sújtotta Los Altos de Jaliscót, és a takarmány ára az egekbe szökött. Arturo birtokán új gépek, makulátlan karámok és minden sarkon adósságok voltak, de nem volt elég víz.

A könyvelője letette a számokat az asztalra.

– El kell adnunk az állatállomány egy részét, és le kell fagyasztanunk a vásárlásokat.

Arturo becsukta a mappát.

– A következő negyedévben javulni fog.

Nem lett jobb.

Elvesztett egy éves szerződést, eladott 50 szarvasmarhát, majd további 100-at. Az importált gépek lerobbantak, és a javítás hónapokig tartott. Veronica abbahagyta a vacsorák szervezését, amikor a beszállítók elkezdtek házhoz jönni.

Csődbe megyünk?

-Nem.

– Ne hazudj nekem.

Arturo most először emelte fel a hangját.

– Megjavítom.

Veronica hidegen nézett rá, amit a férfi túl későn ismert fel.

Hónapokkal később két bőröndöt talált az ajtó mellett.

Hová mész?

– Guadalajara.

— Mikor jössz vissza?

– Nem jövök vissza.

Arturo mozdulatlan maradt.

-Mert?

– Nem azért jöttem ide, hogy mindent elveszítsek veled.

A kifejezés egy régi adósság súlyával sújtotta.

Évekkel ezelőtt otthagyta Clarát egy dokumentum előtt ülve, és azt gondolta, hogy a fájdalom csak annak jár, aki ott marad. Most nézte, ahogy Veronica teherautója elhajt, és végre megértette tettének egy kis részét.

El Encinalban az élet másképp alakult.

A csatornák gravitáció segítségével szállították a vizet a vízesésből. Az északi legelőkön lucerna termett. A 17 ló egy kicsi, de elismert tenyésztési program szívévé vált. Lucero még mindig tenyészkancaként volt jelen. Estrella del Valle már nemcsak ígéretes tehetség volt; csikói kezdték felkelteni a komoly vásárlók figyelmét. Canela továbbra is követte Clarát a karámban, mintha minden döntését figyelemmel kísérné.

Julian folyamatosan érkezett a Lightningon.

Egyik délután elkísérte a vízeséshez.

– El kell mondanom valamit – mondta.

Clara félelmet érzett, mielőtt még felfogta volna, miért.

—Mondd ki.

– Már régen nem jártam a lovakért.

Lesütötte a tekintetét.

– Julian, 18 évig voltam valakinek a felesége. Nem akarok eltűnni egy újabb kapcsolatban.

Leült mellé.

– Akkor ne tűnj el.

– Könnyű ezt mondani.

– Nem akarok nőt magam mögött. Azt akarom, hogy egy mellettem lovagoljon.

Clara néhány másodpercig nézte. Aztán kinyújtotta a kezét. Julián anélkül fogadta el, hogy megrántotta volna, közelebb húzta volna, és ezt a gesztust adóssággá változtatta volna.

A kapcsolat lassan fejlődött.

Nem voltak gyors ígéretek. Julián soha nem kért részt El Encinal döntéseiben, és Clarának soha nem kellett engedélyt kérnie arra, hogy továbbra is a saját életének ura legyen. Martina persze mindenki más előtt rájött erre.

– Az a férfi szerelmes – mondta, miközben hagymát vágott.

– Ő a barátom.

– Természetesen. És én vagyok Spanyolország királynője.

Clara végül addig nevetett, amíg sírva nem fakadt.

Két évvel a válás után a város már nem „Arturo volt feleségének” nevezte. Ő volt Clara Mendoza, az El Encinal tulajdonosa.

Egy regionális vásáron vevők várták, hogy kikérjék a véleményét egy kancáról. Egy szövetkezet elnöke a nevén szólította. Egy aguascalientesi tenyésztő le akart foglalni egy leendő csikót Estrella del Valle-tól.

Arturo ott volt, és megpróbálta eladni az utolsó ökreit.

Keresztezték egymás útját.

Lehajtotta a fejét.

Clara udvariasan válaszolt, és továbbment.

Nem érzett diadalt.

Szabadnak érezte magát.

La Providencia bukása röviddel ezután felgyorsult.

Arturo utánfutókat, gépeket és lovakat árult. Végül csak Centenariót, a kedvencét tartotta meg, egy állatot, amelyet egy csikótól nevelt fel, és amely a legelő másik végéről felismerte a teherautóját.

Amikor a vevő megérkezett, Arturo a ló nyakához támasztotta a homlokát.

— Gondoskodj róla.

Centenario felmászott a lakókocsira.

Arturo figyelte, ahogy becsukódik az ajtó, és megértette, hogy a pénz elvesztése fájdalmas, de valami olyasmi elvesztése, amiért az ember a saját kezével gondoskodott, egészen más tészta.

Három héttel később megérkezett a banktól az utolsó értesítés.

Ha 30 napon belül nem fizet, a La Providencia-t elárverezik.

Partnereket keresett. Senki sem akart kölcsönadni.

Az aukció napján a nagy ház nagyterme megtelt producerekkel és bámészkodókkal. Arturo hátul ült egy számára túl bő öltönyben.

Aztán bejött Klára.

Julian mellette sétált.

A morajlás azonnal elterjedt.

– Azért jött, hogy mindent elvigyen.

– Azután, amit vele tett, még az ágyát is megvenném.

Klára hallgatott, és nem válaszolt.

Azért mentem oda, mert El Encinalnak bővítenie kellett a legelőit, és a La Providencia jó befektetés lehet. Semmi több.

Julian odahajolt hozzá.

– Biztos vagy benne?

– Ha az árnak van értelme.

Az aukció elkezdődött.

Klára háromszor felemelte a kezét.

Arturo nem tudta levenni róla a tekintetét.

Amikor a szám meghaladta azt a mennyiséget, amelyet a föld öt év alatt ésszerűen megtermelhet, Clara leengedte a kezét.

Nem licitált újra.

A La Providencia egy szövetkezet kezébe került.

A város fele csalódott volt.

Bosszút vártak.

Clarának már nem volt szüksége rá.

Amikor befejezte, Arturo megtalálta a teherautók mellett.

– Klára.

Megállt. Julian hátrált pár lépést.

Arturo szemei ​​beesettek voltak.

– Mindent elvesztettem.

-Sajnálom.

Keserű nevetést hallatott.

-Igazán?

– Nem kell örülnöm a szerencsétlenségednek ahhoz, hogy boldog legyek az életemmel.

Arturo lehajtotta a fejét.