Ahhoz, hogy vizet hozzanak a legelőkre, meg kellett tisztítaniuk a régi csatornákat, újjá kellett építeniük a zsilipeket, és helyre kellett állítaniuk az évtizedek óta eltemetett árkokat. A költségek szinte az összes rendelkezésre álló pénzüket felemészthették volna.

Mielőtt döntést hozott volna, Clarának egy másik problémával is szembe kellett néznie.

Leandro Ponce, egy szarvasmarha-felvásárló és Arturo régi barátja, 20 szarvasmarhára vonatkozó ajánlattal érkezett. Készen állította a szerződést, és egy kicsit túl magabiztos mosollyal az arcán.

„Jó ár, Doña Clara. Arturo mindig gyorsan megkötötte velem az üzletet.”

Klára leolvasta a számot.

– Gondolkodnom kell rajta.

– Az ajánlat ma lejár.

– Akkor hagyjuk, hogy nyerjen.

Leandro elviharzott.

Ramiro utolérte a folyosón.

– Főnök, kevesebb mint 2 hónapra van elég pénzünk.

Clara tudta, hogy hibát követhetett el. Ezért felült Canela hátára, és elment Julián farmjára.

Megnézte a papírt, és alája írt egy másik számot.

Majdnem 30%-kal idősebb volt.

Biztonságos?

– Múlt héten szarvasmarhákat adtam el. Leandro nem akarja megvenni az állatait. A vésztartalékát akarja megvenni.

Clara addig gyűrte a szerződést, amíg ráncos nem lett.

Most először értette meg, hogyan építette fel Arturo a hírnevének egy részét: nem mindig azzal, hogy többet nyert, hanem azzal, hogy meggyőzte másokat arról, hogy kevesebbet tudnak.

Tíz napon át hívogatta a szövetkezeteket, a guadalajarai felvásárlókat és a los altosi termelőket. Végül tisztességes áron eladta ugyanazokat a szarvasmarhákat, és követelte, hogy az állatokat humánus módon szállítsák.

Azon az estén a munkások vele vacsoráztak a folyosó alatt. Martina birriát tett egy hatalmas fazékba, és bejelentette, hogy amíg étel van az asztalon, senki sem beszélhet kudarcról.

De az igazi szerencsejáték csak később kezdődött.

Clara összegyűjtötte a hét férfit a pajta elé.

– Majdnem mindent a vízellátó rendszer felújításába fogok fektetni.

Ramiro elsápadt.

– Ha nem sikerül, nem lesz tartalék a fizetésekre.

– Tudom. Ezért bárki, aki el akar menni, megteheti ma azzal, ami jár neki.

Senki sem mozdult.

Benito megigazította a kalapját.

— Mikor kezdünk?

Már hajnal előtt dolgoztak. Ökrök cipelték a rönköket oda, ahová az öreg traktor már nem mehetett. Gyökérrel eldugult árkokat tisztítottak, zsilipeket emeltek, és kerítéseket javítottak. Clara már nem úgy nézett ki, mint a ház úrnője. A keze kérges volt, a nadrágja sáros, és egy jegyzetfüzetet hordott magánál, amibe minden egyes fillért feljegyzett.

Julian néha délutánonként eljött segíteni, de soha nem adott parancsokat.

– Az Encinal a tiéd – emlékeztette a férfi. – Én csak kívülről látom a dolgokat.

Ez a kifejezés végül többet jelentett neki, mint amennyit Clara be akart vallani.

Mindeközben, 40 km-re Arturo abban a hitben élt, hogy a kudarc csak idő kérdése. Új gépeket vásárolt, kibővítette a La Providencia-t, és Verónicával közösen bulikat rendezett, hogy bebizonyítsa, továbbra is ő a környék legsikeresebb embere.

Amíg el nem kezdődtek a pletykák.

Hogy El Encinalban zöld fű volt a száraz évszak közepén.

Hogy Clara józan ítélőképességgel neveli a lovakat.

Közvetítők nélkül értékesítette.

Hogy egy guadalajarai állatorvos dicsérte Lucerót és Estrella del Vallét, egy Benito tenyésztett fiatal lovat.

Arturo úgy döntött, hogy utánajár.

Egyik délután leparkolta a teherautót az El Encinalt határoló úton.

Gyomokra számítottam.

Vio lucerna.

Sovány állatokra számítottam.

Látta a teli itatóvályúk mellett legelésző szarvasmarhákat.

Zavarodott munkásokra számítottam.

Látta Clarát Canelán lovagolni, amint utasításokat ad Ramirónak, miközben egy takarmánnyal megrakott ökrök húzta szekér haladt át a úton.

Clara nevetett valamin, és egyik kezével megfordította a kancát.

Arturo még soha nem látta ilyennek.

Vagy talán mindig is előtte volt, és soha nem tartotta figyelemre méltónak.

Azon az estén felhívta a bankot, és hitelkeretet kért a szomszédos ingatlan megvásárlására.

Veronika ünnepelt.

– Most már senki sem fog tudni versenyre kelni veled.

Arturo két olyan záradékot írt alá anélkül, hogy elolvasott volna, amelyeket a könyvelője javasolt neki felülvizsgálni.

Clara ugyanakkor arra készült, hogy elvigye Lucerót és Estrella del Vallét egy regionális állatvásárra. Rettegett, de Julián ragaszkodott hozzá.

– Ha tudni akarod, mennyit ér, amit építesz, akkor másoknak is meg kell mutatnod.

A verseny napján Estrella del Valle díjat kapott. Egy tapasztalt bíró mindenki előtt kijelentette, hogy ez a ló jobban tenyésztett, mint a háromszor annyiba kerülő lovak.

Egy zacatecasi producer hatalmas összeget ajánlott érte.

Klára így válaszolt:

-Nem.

Julian megvárta, amíg a férfi elsétál.

– Egy évvel ezelőtt azon tűnődtem, hogy jó-e egy ajánlat.

– Egy évvel ezelőtt féltem dönteni.

-És most?

Klára elmosolyodott.

–Most már a félelmeim ellenére is hozok döntéseket.

Azon az estén, a vásár fényei alatt Julián bevallotta, hogy többé nem jár El Encinalba a lovakért.

Klára nem válaszolt.

Néhány méterrel arrébb Arturo egy másik asztaltól figyelte őket.

És abban a pillanatban rájött, hogy nemcsak a presztízsét veszíti.

Azt is figyelte, ahogy a nő, akit haszontalannak bélyegzett, boldoggá válik anélkül, hogy szüksége lenne rá.

Aztán hirtelen ötlettől vezérelve döntött: minden megmaradt vagyonát felteszi egy olyan bővítésre, amely szerinte arra kényszerítené Clarát, hogy ismét kicsivé váljon.

Amit Arturo még nem tudott, az az volt, hogy a bank már elkészítette az első fizetésképtelenségi értesítést.