1. RÉSZ
Azon a napon, amikor eltemettük anyámat, a bátyáim a közjegyző előtt nevettek, mert egy száraz kutat örököltem, miközben ők mindent felosztottak, aminek értéke volt.

Rodrigo megkapta a Los Laureles farmot, több mint 300 szarvasmarhát, az agávéültetvényeket és a mezőgazdasági gépeket. A nővérem, Teresa megtartotta a családi házat Tepatitlánban, két kereskedelmi ingatlant, nagymamám ékszereit és számos bankszámlát. Én, a 26 éves Mariana Salcedo, egy félig összeomlott vályogházat, egy elhagyatott gyümölcsöst és az úgynevezett Mezquite-kutat, amely 17 éve száraz volt.

Rodrigo hangosan felnevetett.

–Anya tudta, hogyan kell haragot tartani.

Teresa befogta a száját, és szomorúságot színlelt.

– Nos, Mariana mindig azt mondta, hogy nincs szüksége pénzre. Most már be is bizonyíthatja.

Az elmúlt nyolc hónapot azzal töltöttem, hogy anya szobája mellett aludtam, segítettem neki enni, amikor már nem bírta a kanalat, és borogatást cseréltem a lázas éjszakákon. Rodrigo mindig megjelent, amikor aláírásra volt szüksége. Teresa üzeneteket küldött Guadalajarából, hogy megkérdezze, anya már megbeszélte-e a végrendeletet.

Ennek ellenére megkapták a vagyont.

Holt földet kaptam.

A közjegyző, Don Ricardo Villaseñor, felemelte a kezét, mielőtt befejeztük volna.

– Van egy további feltétel.

Lassan olvasta, hogy senki sem töltheti be, nem rombolhatja le, nem fúrhatja ki, és nem is adhatja el a Mesquite-kutat, amíg én élek.

Rodrigo alig egy másodpercre abbahagyta a nevetést.

Észrevettem.

Aztán megint gúnyolódott.

–Védni egy víztelen lyukat? Anyánk megőrült.

De az első, aki igazán összetört azon a reggelen, Tomás volt, a vőlegényem.

Majdnem két éve voltunk együtt. Arra számítottam, hogy kijön velem az irodából, de ott maradt, hogy Teresával beszélgessen. Amikor végre utolért a folyosón, még a kezemet sem fogta meg.

– Mariana, realisztikusnak kell lennünk.

– Miben reális?

– Rólunk. Azt hittem, más lesz a helyzeted a végrendelet után.

Úgy éreztem, mintha valami leülepedt volna bennem. Nem eltört. Leülepedt.

Levettem a gyűrűmet.

– Szóval nem arra vártál, hogy feleségül jöjj hozzám. Az örökségemre vártál.

Ott hagytam egy ültetőládán.

Tomás megpróbált megállítani, de én csak mentem tovább.

Rodrigo rám kiáltott a lépcsőről:

– Adok neked 500 dollárt azért a földért, és megkíméllek a kínos helyzettől.

Nem fordultam meg.

Családunk egyik volt alkalmazottja, Eusebio Carranza úr ért utol az utcán.

Majdnem 70 éves volt, és gyerekkorom óta gondozta az öntözőcsatornákat.

– Mariana kisasszony, nem adja el olyan jól az üzletét.

-Mert?

Körülnézett, mielőtt válaszolt.

– Mert az anyja éveken át megakadályozta, hogy a testvére eltussolja.

Két nappal később megérkeztem a helyszínre egy kölcsönvett teherautóval, egy bőrönddel, néhány cseréppel és apám könyveivel.

A ház rosszabb állapotban volt, mint emlékeztem. A tető egy része beomlott. Az ablakok nem akartak bezáródni. A narancsfák csontvázaknak tűntek, és a föld megrepedt a csizmám alatt.

A kút egy hatalmas mesquite fa mellett volt.

A kútfej vöröses terméskőből készült, és köré apró szimbólumokat véstek: nyolcszirmú virágokat, amelyeket ívelt vonalak kötöttek össze.

Elejtettem egy követ.

Több másodperc telt el, mire meghallották, hogy a földhöz csapódik.

Nincs víz.

Eusebio még aznap délután megjelent szerszámokkal, kukoricával, babbal és két kancsóval.

– Nincs pénzem, hogy kifizessem neki.

– Nem a pénzért jöttem.

– Akkor miért jött?

Mielőtt válaszolt volna, csendben maradt.

–Megígértem anyádnak, hogy nyitva hagyom ezt, amíg meg nem érted, miért hagyta rád.

A következő hetekben megjavítottuk a tetőt és kitakarítottuk a kertet. Eladtam pár dolgot, hogy anyagokat vegyek. Rodrigo meggyőzött több boltost, hogy ne adjanak nekem hitelt. A faluban elkezdtek „a lyuk örökösnőjének” nevezni.

Egyik reggel egy Rosa nevű nővel találkoztam, aki két gyermekével és egy üres vödörrel sétált. A tartálya kiszáradt.

Alig volt elég vizem több napig.

Ennek ellenére megtöltöttem a vödrét.

Eusebio rám nézett.

– Miért tette ezt?

– Mert a víz nélküli tető nem túl hasznos.

Rosa 3 nappal később tortillákkal és egy figyelmeztetéssel tért vissza.

Rodrigo a földjemmel kapcsolatos régi dokumentumokért fizetett.

Azon a délutánon személyesen érkezett három férfival.

Ezúttal 15 000 dollárt ajánlott fel.

„Ez még 5000 dollárt sem ér” – mondta.

Mindkét kezem a kút peremére helyeztem.

– Akkor magyarázd el, miért akarod annyira megvenni.

A mosolya eltűnt.

– Nem tudod, kivel szórakozol.

– Igen, tudom. A bátyámmal.

Megszegtem a szerződést.

Mielőtt elment, Rodrigo olyan pillantást vetett a kutra, amit soha nem fogok elfelejteni.

Nem egy romot néztem.

Valami olyasmit nézett, amit félt elveszíteni.

Azon az estén kivettem anyám kék kendőjét a ládából. Az egyik végén ugyanazokat a virágokat fedeztem fel, amelyekre a kút peremén voltak hímezve.

Megszámoltam az öltéseket.

8.

9.

10.

Követtem a sorrendet, és lenyomtam néhány követ.

Az egyik megmozdult.

Mögötte egy kis rézcsövet találtunk.

Belül egy földalatti galéria fél alaprajza volt, és egyetlen szó anya kézírásával:

KELETI.

Abban a pillanatban Eusebio elsápadt.

– Mariana… a bátyja nem akar száraz kutat venni.

Úgy nézett rám, mintha egy sírt nyitottam volna ki.

– Meg akarja akadályozni, hogy megtudjam, ki szárította ki.

Ha a saját családod megpróbálna eltemetni egy ilyen titokkal együtt, folytatnád az ásást? Mondd el, mit tennél, és keresd meg a 2. részt.
2. RÉSZ
Eusebionak több percbe telt, mire elmondta, mit tud.